Kundera második, 1973-ban írt regénye a harmincas években kezdődik és főként a háború utáni átalakulás idején játszódik, amikor Csehszlovákiában is hasonló volt a helyzet, mint a többi friss szocialista országban. Főhőse Jaromil sorsát kis-, szinte csecsemő korában kezdjük követni, és haláláig, 26 éves koráig ismerkedünk vele.
Kundera sok-sok párhuzamot von a történet idejénél korábbi és későbbi forradalmi korszakokkal, valamint az irodalom nagy lázadó hőseinek életével: Lermontovval, Rimbaud-val, Shelley-vel és csehekkel, és legtöbbjük esetében kiemeli az anya meghatározó, túlzottan domináns szerepét. Jaromilt nem akarták, és egy nem akart házasságban cseperedett, míg apja frontra került és meghalt. (Később derült ki, hogy szerelmét követte a koncentrációs táborba, így halt meg.) Az anyja ezután fiának áldozta az életét, állandó rövid pórázon tartotta és nem engedte önállósodni, felnőni, férfivá érni. Előbb csodalényként nevelte, kényeztette, majd szinte egészségtelen módon kisajátítva nő is akart lenni mellette, ha nem is egészen perverz módon.
Jaromil állandó törekvése pedig éppen a kitűnés, kiemelkedés, a saját jogon való elismerés és az önállóság volt, az utóbbit nem sikerült kivívnia. Először rajzolni járt, mert azt hitte, ebben tehetséges és kiemelkedő, de aztán a költészet felé fordult (az anyja a korai mondásaival díszítette ki első önálló szobáját). Ebben sikeresebb volt, lassacskán némi hírnévre tett szert, de a fiatal szocializmus feltétlen híveként felhagyott a szürrealizmussal, meg mindenféle modernkedéssel, és szívvel-lélekkel beállt a rendszer szolgálatába. Ez a művészi tragédiája, amiről csak akkor kezd derengeni neki valami, amikor egy estélyen a szemébe mondják, hogy ocsmány verseket ír.
Szerelmi élete folytonos tragédia: végre, nagy nehezen szerez magának egy kis jelentéktelen, vörös nőt, vagy inkább a nő szerzi meg magának. Vagy három évig együtt vannak, és mivel végre valaki gyengébb nála, a férfi rajta éli ki minden agresszív frusztrációját. Olyannyira elvakult szocialista, hogy elvárná: a kis vörös maga jelentse fel disszidálni készülő bátyját a rendőrségen, és amikor ezt nem teszi, akkor ő teljesíti ezt a kötelességet. A lányt is, meg a bátyját is letartóztatják, a lány 3 évig börtönben ül, testvérét kivégzik. Kiderül, hogy a báty csak ürügy volt: amikor a kis vörös azt mondta, hogy vele találkozik, akkor negyvenes szeretőjénél járt, és a disszidálást is csak kitalálta, amikor késett a randevúról.
A letartóztatás egyáltalán nem rázza meg Jaromilt, beleszeret egy filmes nőbe, de nevetséges gátlásossága akadályozza a kapcsolat realizálódását (anyja ronda alsónadrágokban járatja, és így nem mer levetkőzni a döntő pillanatban). A filmes lány adja a tragikus estélyt, amikor szembesül létének alacsonyságával, és egy erkélyre kirúgva fázik meg annyira, hogy ebbe hamarosan bele is hal.
A regény címe Jaromil életérzése: igazi életre vágyik, szerelmi kapcsolatra és művészi sikerekre, de ez az igazi élet mindig máshol van. Nagyon ellenszenves hős, még sajnálatot sem támaszt az író a sorsa iránt, legfeljebb lenéző szánalmat, akárcsak az anyja iránt, aki szintén elszalasztja az életet, ami neki is "máshol van".
A cím a 68-as párizsi diáklázadás során a Sorbonne épületére volt mázolva.
