Anar Raszul-ogri Rzajev: Fehér kikötő

Ismét A és Modern Könyvtár, hetvenes évek. A cselekmény a hatvanas években játszódik, hősei egy könyvkiadó munkatársai, meg egy magnó, ami akkor még újdonságnak számított. Az értelmiségi környezetben szokásos kisstílű történések zajlanak: nyalás a patriarchális főnöknek, munkahelyi viszony, ivászat, alkoholista munkatárs, nem valami intenzív munkatempó.

Nejmat szépirodalmi szerkesztő, ügye-okos, feleségével, kislányával, meg a feleség előző házasságából származó, sajátjaként kezelt két tinédzser lányával, valamint anyósával él egy jónak mondható, szép kilátással rendelkező lakásban. Életét a magnó változtatja meg. A család azonnal kipróbálja, jelentéktelen szövegeket vesznek fel, a család minden tagja beszél, ezt ezerszer lejátsszák maguknak, a szomszédoknak, a másnapi vacsoravendégeknek. A vacsoravendégek épp úgy viselkednek, mint mindig, még a mondataikat is meg lehet jósolni, ismerik egymás vicceit és természetét.

A magnóhallgatás és a vendégség során tapasztalt ismétlődés ébreszti rá a főhőst élete kilátástalan monotonságára. A vendégség éjszakáján áll az ablaknál, és elszörnyed, hogy már minden rögzítve van az életében, akár a tájkép az ablakban vagy a hangok a magnón.

Az éjszaka kellős közepén kétszer is felhívja a főnökét, majd csinos munkatársnőjét, mert oldani akarja ezt az egzisztencialista magányt, végül a munkatársnő, Tahmina hajlandó elbeszélgetni vele, és elmeséli visszatérő álmát a fehér kikötőről és a bíbor hajókról.... és megmondja Najmetnek, hogy a szalagot le lehet törölni, így áttételesen azt is, hogy az élet nem reményteleneül végleges. Felcsillan a remény, de hogy mi lesz, azt nem tudjuk meg, csak azt, hogy Najmet is Tahmina álmát látja ezen az éjszakán, vagyis egy gyönyörű, tiszta, másik világot. (Tahmina és Najmet nem szerelmesek, Tahmina épp most talált társra.)

Jerzy Andrejewski: Jő, hegyeken szökellve

A modern könyvtár sorozat A betűjénél maradva olvastam újra ezt a "játékosan merész" regényt. A játékosság az idő és a cselekményszálak kezelésében rejlik. Ma már nem tűnik annyira modernnek, mint a hetvenes években, de így is lebilincselő. Főhőse Antonio Ortiz spanyol származású, ő a legnagyobb élő, nagyon öreg festő, vélhetőleg Picasso - maga a művész-isten, aki háromévi hallgatás után új kiállítással, egy 22 képből álló sorozattal lép elő, mind  az alig huszonéves, új múzsát örökíti meg.

A regény jelenideje a kiállítás megnyitójának napja, de megismerkedünk az oda vezető szálakkal, az érintett személyek kb. egy évre visszamenő történetével is. Rendkívüli hírértéke van annak is, amit tesz, meg annak is, amit nem. Ortiz valóban zseniális, megilleti a hódolat, de persze vannak extrém szokásai, allűrjei, minden egy kicsit (talán) eltúlozva, a párizsi művészvilág bennfentes karikatúrájaként, a paparazzi típusú sajtó állandó jelenlétében.

Ortiz másodvirágzásának egy fiatal pár szerelme esik áldozatul (nem a múzsa az egyik fél), és ahogyan ez történik, az is az egoista öntörvényűség példája: háromévi zord magány után hetekre befogad egy ifjú párt, a férfi festő, aki az anyaság képi ábrázolásával küzd. Egy éjjel, a fiatalok távollétében a három éve terméketlen Ortiz hirtelen ihlettel megrajzolja a témát, a kép tökéletes. Ott hagyja a fiatalok műtermében. Alain, a festő azonnal összepakol, elmennek, de egyben elhagyja a párját is, mert az csodásnak minősíti a rajzot, nem tudván, hogy Ortiz készítette.

Francoise, a múzsa és modell akarattalan, kedves, jelentéktelen személy, de ő is áldozat: előbb csak a művészet oltárán áldozza fiatalságát, a regény végén azonban életével is fizet a nagy kalandért.

Saul Bellow: Henderson, az esőkirály

21. századi pikareszk. A nagy melák, esetlen, hájas, fantasztikusan erős Henderson 56 éves, amikor rájön, hogy elégedetlen önmagával, meg kell találnia a sorsát. Milliomos, de disznókat tenyészt, szereti második feleségét, a szintén nagydarab, erős, de lelkizős Lilyt. Van vagy öt gyereke, a kicsik ikrek. De ez nem is érdekes, mert Henderson elmegy Afrikába baráti nászutasokkal, akiket aztán otthagy, mert nem tud viselkedni, és az új asszony nem bocsátja meg a bárdolatlanságát. Felfogad egy fekete kísérőt, hogy vigye Afrika belsejébe, valami olyan helyre, amit még nem ért el a civilizácó. Ezzel kezdődnek a kalandok.

Két helyszínen ismerkedik önmagával és egy-egy afrikai törzs világával. Az első törzs kedves, szelíd, barátságos. Éppen ezért akar segíteni rajtuk. Elhatározza, hogy megszabadítja a ciszternát a betelepedett békahadtól, emiatt ugyanis nem itatják a lovakat, é spusztul a ószágállomány. A robbantás azonban túl jól sikerül, szétveti az egész ciszternát, így el kell kullogni, mielőtt feltámad a harag ellene. 

A második törzs híre barátságtalan, de azért soknapi gyaloglással eljutnak hozzájuk. Az őrség elfogja és bezárja őket, de aztán eljutnak a királyhoz, aki még nem teljes jogú uralkodó, mert még nem fogta el a törzsi hiedelem szerint oroszlánná változott előző királyt, vagyis halott apját. Minden intő jel ellenére alaposan összebarátkoznak, már-már azt hinné az ember, hogy Henderson fog oroszlánná változni, annyit gyakorolja az átlényegülést a király kérésére. Van ugyanis egy kedvenc háziállat oroszlánja, amelyet a törzs boszorknynak tart. Feszült a viszony az uralkodó és a főpap között.

A gyáva, folyton panaszkodó, brutálisan erős Hendersont nem avatják be előre, mi a következménye annak ha segít esőt varázsolni (nagy istenszobrokat kell arrébb cipelni a leendő esőkirálynak, de ezt sem tudja, csak a cipelés szükségességét). A királlyal való barátságában, beszélgetéseikben és folytonos belső monológjában tárul fel Henderson komplex személyisége: durva, meggondolatlan, bunkó, de művelt is; handabandázó, siránkozó, panaszkodó, dicsekvő, ugyanakkor ég a vágytól, hogy valami jót tegyen, és hebehurgyasága miatt ez általában balul sül el. A barátság azonban kissé megnemesíti, disznó-emberből inkább oroszlán-emberré válik, mire megszökik a kísérőjével és visszajut Amerikába, Lilyhez.

Maradjunk annyiban (Szalai Kriszta) - Hatszín Teátrum

Megnéztük a hajléktalanságból írott darabot. Nagyon furcsa volt. Először is valahogy nem színház. Még akkor sem, ha a színház is tud hiperrealista lenni. Jó volt, hogy hoztak középiskolásokat, és szembesülhettek azzal, milyen is kitaszítottnak, kirekesztettnek lenni. Milyen az, ha igyekeznek átnézni az emberen, nem tudomásul venni a létezését. 

Mint "darab" - nem volt semmilyen. Mint életvalóság, - megrázó. De nem mondott sok újat. Szalai Kriszta nagyon emberi, szimpatikus, empatikus, jószándékú, cselekvő ember. És ez már maga nagyon szép.

Félárnyékban - Műcsarnok

Az Egy/Kor - Különutak c. kiállítás külön egységeként Félárnyékban emlékezik Szemadam György hét, már nem élő művészre: Bocz Gyula, Cerovszki Iván, Csutoros Sándor, Dombay Győző, Lisziák Elek, Ócsai Károly és Szeift Béla szobrait, képeit láthattuk.

   

Részben mivel elég közeli részese voltam a hetvenes-nyolcvanas évek képzőművészeti avantgardjának, kissé elegem is lett belőle, de ez a kiállítás ma is frissen hatott, és a művek túlnyomó többsége kifejezetten tetszett. Nagyon kevés volt közöttük a gesztus-semmi, sokkal több az ötlet, a komolyság és a fantázia. Jó volt látni Szeift Béla volt feleségével.

Szemadám György félig elfeledett művészekre emlékezik

Bocz Gyula, Cerovszki Iván, Csutoros Sándor, Dombay Győző, Lisziák Elek, Ócsai Károly, Szeift Béla

Szemadám György félig elfeledett művészekre emlékezik

Bocz Gyula, Cerovszki Iván, Csutoros Sándor, Dombay Győző, Lisziák Elek, Ócsai Károly, Szeift Béla

Biutiful - 2009.

Nem elírás, ez a hosszú és nagyon nehéz, ámde nagyon megható és lebilincselő film címe. Az apa mondja a lányának, hogy így kell írni az angol szót, de hát - mint látszik - ő sem tudja. 

Spanyol - mexikói dráma, Alejandro González Inárritu rendezte. Főszereplője egy melegszívű családapa, Uxbal (Javier Bardem), aki egyedül neveli két gyerekét, a hatéves Mateót és a 10 éves Anát, mert a felesége mániákus depressziós, iszik, talán drogozik és ész nélkül szexel, a kórház gyakran visszatérő vendége. 

A környezet a bevándorlók, feketemunkások világa: Uxbal szervezi, hogy egymásra találjanak a munkaadók (vietnamiak és spanyolok) és a bevéndorlók (többnyire vietnámiak és fekete afrikaiak). Próbál lavírozni, emberséges lenni, pl. gázégőt szerez a tömegszállásra, hogy ne fagyjanak meg, de rossz minőségűt vesz, és egyetlen éjszaka alatt mind a 25 ember meghal. A vietnámi főnök begazol, bedobatja a halottakat a tengerbe, de partra sodródnak, ezt már semennyi pénzzel, semmilyen egyébként meglévő rendőri összeköttetéssel nem lehet elsímítani. Uxbal befogadja az egyik fekete nőt, akinek a férjét tiltott árusítás miatt bebörtönözték, és ez jól is jön, mert későig hanyagolt prosztata-rákja egyre súlyosabb, és nem tudja ellátni a gyerekeit.

Szóval nagyon alvilági a környezet, a főhős pedig egy tiszta lelkű bűnöző és érzékeny tömeggyilkos, halálra ítélt beteg és szerető apa. A feleség annyira csúnya (Máricel Alvarez), hogy már szép, minden rettenetesen lepusztult Uxbal lakásában is, hiába van sok pénz a buliban. 

Mateo nagyon cuki, de apa sajnos meghal. Belegondolni is rossz, mi lesz a gyerekekkel.

Grecsó Krisztián: Mellettem elférsz - Rózsavölgyi Szalon

2012-ben az év legjobb könyve volt, olvastam is. A színpadi verzió is jól sikerült, különösen érdekes a vetített háttér interakciója a jelen valóságával: ki-be járnak a szereplők, a jelen és a múlt folyton egymásra vetül. 

A főhős kora-középkorú értelmiségi-féle, közelebbről nem meghatározott férfi, aki valahonnan vidékről, egy isten háta mögötti telepről tört ki, és Pesten próbál meg érvényesülni. A  mikor a felesége, aki azzal vádolja, hogy "csak egy paraszt" elhagyja, és megtalálja a nagyanyja naplóját, ráaadásul az állásából is elbocsátják - épp a napló egy hamis állítása miatt -, elkezd nyomozni, hogy mi is a múltja valójában.

Kiderül a nagy szégyen, hogy a bencés barátnak hazudott nagybácsi valójában homoszexualitása miatt menekült a szerzetesi pályára, és ferences lett, mert a bencések rájöttek a titkára. Aztán el is hagyta a rendet. Nagyapja valójában nem a nagyanyját szerette, hanem egy másik nőt, aki azért nem mehetett hozzá, mert az ötvenes években az ávó sakkban tartotta valamilyen ürüggyel... Az igazi és ez a "majdnem-nagymama" (mindkettő Pogány Judit) nagy szeretettel van megrajzolva, és a főhős, meg a nagyapja körül kerengő fiatal nők (Sztarenki Dóra) is nagyon jók. Őze Áron, a főhős kevésbé tetszett, különösen az elején annyira ordított és háttal beszélt, hogy nem is lehetett érteni. Kiegyensúlyozottabb élethelyzeteiben azért ő is jó volt.

Zavart kissé, hogy a színészek 2-3 szerepben is megjelentek a különböző idősíkokon, és néha nehéz volt követni, hogy éppen ki kicsoda. A jelmezek, meg az időt jelző feliratok azért segítettek.

Jorge Amado: Végtelen földek

Nem sokat tudok Brazíliáról, pláne nem a történelméről, meg arról, hogyan irtották ki az őserdőt azért, mert az adott legjobb termőföldet a kakaónak. Biztosan olvastam ezt a könyvet is húsz éves koromban, amikor vettem, de semmilyen benyomásom nem maradt róla. A regény a 20. század elején játszódik, olyan, mintha kalandregény lenne, pedig csak magával ragadó, sodró társadalomrajz egy kegyetlen, gyilkos világról, ahol a pénz és a fegyver az úr, és nincsenek erkölcsi megfontolások, csak szerzési vágy, akárcsak az aranyláz idején a vadnyugaton.

Két család uralja Brazíliának ezt a vidékét, 1-2 újonnan kinőtt kisvárosát és azok környékét: Horacio (felesége a gyönyörű és boldogtalan Esther), valamint a fiatalabb Badaro-testvér, Juca és Simao Badaro, az öregebbik, ( felnőtt lánya Ana, második felesége Olga). A két család rengeteg pénzt költ és rafinált ügyvédeket, valamint számtalan pribéket alkalmaz arra, hogy kiirtsák egymást, megsemmisítsék ellenfelüket. Közben megismerjük a meggazdagodás reményében az őserdő irtására és a kakaó termesztésére vállalkozókat, akik családjukat, szerelmüket hagyták távol a gyors meggazdagodás és visszatérés reményében. Sorsuk rabszolgasors, életük értéktelen fogyóeszköz, és soha nem térnek haza.

Két szerelmi szál fut a történetben: Esther és Vigílió üzgyvéd egymásba szeretnek és titkos viszonyt folytatnak, amit Horación kívül mindenki tud. Vigílió korábbi szeretője, Margó, a kurtizán is eljött Vigílió után abban a reményben, hogy itt gazdagok és boldogok lesznek, de amikor Vigílió elhagyja, Juca Badaro kitartottja lesz. Kiváló szappanoperát lehetne írni a regényből. Elrettentő, gonosz világot mutat be, még a következő nemzedék is ugyanilyen: Ana is fegyvert vesz a kezébe, és egy tehetséges hamiskártyás csalót választ férjének, amit a család sem ellenez, mert benne látnak elég furfangot és gátlástalanságot ahhoz, hogy a család szerencséjét, gazdagságát fokozza.

Nem olvasnám el még egyszer.

Shakespeare: Makrancos Kata, Globe Színház

Már máskor is láttam, hogy az M5-ön felvételről Shakespeare-darabokat mutatnak be a Globe-ból, az eredeti előadásmódot követve, de az Ahogy tetsziket nem bírta a gyomrom, most azonban nagyon lekötött a játék. Olyan mozgalmas és érdekes volt az egész, hogy szívesen maradtam a képernyő előtt. Jártam már a Globban, díszlet nincs, a jelmezek gazdagok, a közönség áll.

Azon túl, hogy élmény volt az eredetinek megfelelően látni a darabot, mélyen elgondolkodtatott a macsósága: betörni az asszonyt, legyen engedelmes. Eddig soha nem vágott ennyire mellbe a darabnak ez a sajátossága, pedig ordító. A másik negatívum a darab alpárisága. Tudom persze, hogy a korai színházban a népszórakoztatás vulgarizmussal járt (még a tragédiákban is), de itt a férj durvasága, szándékoltan bugris viselkedése minden határon túl megy.

Éjféli gyors Lisszabonba - 2013.

Német - svájci - portugál kooprodukció, Bille August rendezte. Romantikus thrillernek van nyilvánítva, de közben eszembe sem jutott, hogy thrillernek lehetne nevezni. Annyira nem is romantikus. Inkább oknyomozó dráma. 

Egy magányos, roppant egyszerű életet élő, puritánnak mondható svájci tanár, Raimund Gregorius (Jeremy Irons) egy reggel munkába menet megment egy öngyilkosságra készülő nőt a hídon. Szakad az eső, beviszi az órájára, késve, ázottan érkeznek, de a nő óra közben elmegy, a kabátját is otthagyja, és a férfi nem is találja meg. Talál viszont egy könyvet a kabát zsebében, benne pedig egy Lisszabonba szóló vonatjegyet. Elindul a könyv története nyomában a vonattal, viszi a kabátot is.

Lisszabonban makacsul követi a szálakat, mert nagyon érdekli az író története, szimpatikus számára a gondolkodásmódja. Kiderül, hogy fiatalon meghalt betegségben, de a története valóban a diktatúra, Suarez időszakával van kapcsolatban: az ellenállás tagja volt a barátaival és a szerelmével együtt. Orvosként működött, és azért tűrték meg annak ellenére, hogy ismert volt a hatóságok előtt, mert egy alkalommal megmentette a "lisszaboni mészáros" életét.

Szépen bomlik ki a történet, nagyon szimpatikus a magát unalmasnak valló tanár (a felesége is az unalmassága miatt hagyta el). A film azonban érdekes és végig leköti a figyelmet, bár jobban érdekelt a tanár története, mint az orvos, költő és filozófus Amadeu de Pradoé. Online, Youtube.

Búcsú a királynémtól - 2012.

Francia történelmi dráma, de nem annyira. 1789-ben, a forradalom idején, Versailles-ban játszódik, főszereplője Maria Antoanett felolvasónője, Sidonie Laborde (Léa Seydoux) szép, fiatal, ártatlan és naiv árvalány. 

A film csak néhány nap története, a Bastille elfoglalásától mutatja be, hogyan lesz úrrá a rettegés a királyi udvaron, és hogyan menekül, aki tud Versailles-ból. Maria Antoanett (Diane Kruger) is csomagol, de mivel XIV. Lajos meggondolja magát, nem mennek sehová. Gabrielle de Polignac, a királynő legjobb barátnője (és szerelme!) úgy menekül el, hogy M. Antoanett utasítja a felolvasónőt, hogy ő öltözzön úrinőnek, a grófnő pedig a szolgájának, férje pedig az inasának.

A naiv felolvasónő lassan ébred rá, hogy a királynő nem makulátlan, és az udvar sem a létező világok legjobbika. Szerénybetekintést is kapunk a higiéniai (pl. patkányok) és az erkölcsi viszonyokba. Nagyon szerény közepes film, fő erénye a szép, meleg színekkel való fényképezés és a felolvasónő szerény szépsége.

A rendező (Benoit Jacquot) és a szereplők is ismeretlenek számomra.