A modern könyvtár sorozat A betűjénél maradva olvastam újra ezt a "játékosan merész" regényt. A játékosság az idő és a cselekményszálak kezelésében rejlik. Ma már nem tűnik annyira modernnek, mint a hetvenes években, de így is lebilincselő. Főhőse Antonio Ortiz spanyol származású, ő a legnagyobb élő, nagyon öreg festő, vélhetőleg Picasso - maga a művész-isten, aki háromévi hallgatás után új kiállítással, egy 22 képből álló sorozattal lép elő, mind az alig huszonéves, új múzsát örökíti meg.
A regény jelenideje a kiállítás megnyitójának napja, de megismerkedünk az oda vezető szálakkal, az érintett személyek kb. egy évre visszamenő történetével is. Rendkívüli hírértéke van annak is, amit tesz, meg annak is, amit nem. Ortiz valóban zseniális, megilleti a hódolat, de persze vannak extrém szokásai, allűrjei, minden egy kicsit (talán) eltúlozva, a párizsi művészvilág bennfentes karikatúrájaként, a paparazzi típusú sajtó állandó jelenlétében.
Ortiz másodvirágzásának egy fiatal pár szerelme esik áldozatul (nem a múzsa az egyik fél), és ahogyan ez történik, az is az egoista öntörvényűség példája: háromévi zord magány után hetekre befogad egy ifjú párt, a férfi festő, aki az anyaság képi ábrázolásával küzd. Egy éjjel, a fiatalok távollétében a három éve terméketlen Ortiz hirtelen ihlettel megrajzolja a témát, a kép tökéletes. Ott hagyja a fiatalok műtermében. Alain, a festő azonnal összepakol, elmennek, de egyben elhagyja a párját is, mert az csodásnak minősíti a rajzot, nem tudván, hogy Ortiz készítette.
Francoise, a múzsa és modell akarattalan, kedves, jelentéktelen személy, de ő is áldozat: előbb csak a művészet oltárán áldozza fiatalságát, a regény végén azonban életével is fizet a nagy kalandért.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése