Aldous Huxley: Szép új világ (1932)

A fehér király c. film kritikájában bukkantam a "disztópia" szóra (negatív utópia), meg egy sor disztópiát ábrázoló mű címére, pl. a Szép új világra, ami ott volt ugyan a szüleim polcán, de nem olvastam. Negtaív utópia az általam is olvasottak közül pl. Orwell 1984-e, Capek Harc a szalamandrákkal c. regénye.

A koncepció szerint tökéletes egység, rend és szervezettség uralkodik, a család, a szerelem és a szülés megszűnt, a gyerekeket üvegekből "fejtik le", és fejlődésük alatt és utána is álmunkban kondicionálják őket arra a szerepre és viselkedésre, amelyet a "társadalom" szán nekik, illetve elvár. Kilengés, bűn, vágyak nincsenek. Ha mégis lenne valami baj, ott a rendszeresen osztott és bekapkodott szóma, a boldogság-tabletta, amellyel utazásokra lehet menni. Az embriókat majdani munkájuknak megfelelően fejlesztik, igény szerint, rendelésre szállítják. Egy-egy megtermékenyítésből egész csoportok keletkeznek, és ezek tökéletesen egyformák kívül-belül, és illeszkednek a tökéletes kasztrendszerbe.

A kontraszt a vademberek társadalma, akik még törzsi körülmények között élnek, rezervátumban, és nem szégyellik kimondani pl. az anya vagy a születés szavakat. Teljes az értetlenség a két világ között.  John, a "vadember úr" anyjával együtt bekerül ebbe a szép új világba. Tud olvasni, mert az anyja valaha a "civilizációban" élt, ezért és más okokból a vademberek között számkivetett páriák, Az anyát szómán tengetik, a "vadember úr" pedig látványosság lesz. Azért megpróbál változtatni: Shakespeare összes az egyetlen könyv, amit olvasott, és Shakespeare-idézetekkel van tele a feje, ez az ő utópisztikus világa. Nem sül ki semmi jó az egészből. :)

Perfect Mothers

Ausztrál-olasz film 2013-ból, Anna Fontaine rendezésében. Már azért is érdemes megnézni, hogy az ember megtudja, hol lenne jó élni. A ház és a környezet is nagyon bejön. Az óceán partja, csak leszaladsz, és máris nyalogatják a lábadat a hullámok, van egy privát stég, emberek sehol, csak egy szomszédról, meg egy közeli kisvárosról tudunk.

A szomszéd nagyon is fontos: egy korán megözvegyült nő egy nagy kamasz fiúval, a konkrét házban pedig egy család: apa, anya (a szomszédasszony legjobb barátja gyerekkoruk óta), a nagyfiú a másikkal egykorú, ők is elválaszthatatlanok, mint az anyák megállapítják, olyanok, mint a fiatal istenek. És tényleg. Apa jó állást kap Sidney-ben, elköltözik, a család nem megy vele, el is válnak, de ez mellékes.

A két nő és a két kamasz fiú keresztben beleszeret egymásba, és két teljes évig tart a dolog, amikor az egyik fiúnak munka közben kalandja akad, ekkor döntenek úgy a tökéletes anyák, hogy most már aztán véget kell vetni ennek a furcsa kapcsolatnak, amelyben egyébként mindenki boldog. A külvilág hozzáállásáról nem szerzünk tudomást.

Hamarosan nagymama lesz mindkét fiatalos anyából, de hogy ki boldog, azt csak az tudja, aki megnézi a filmet.

Thurzó Zoltán Chopin-koncertje - Szabó Ervin Zenei Könyvtár

Bár nem ismertem a zongoraművészt, rögtön tudtam, hogy erdélyi, amikor a zsúfolt teremben úgy biztatta a később érkezőket, hogy a "kaloriferre" is ülhetnek. :) És honnan tudtam? Olvastam egy Dragomán-kritikában, hogy az erdélyi író szándékosan használ erdélyi magyar, de akár román szavakat is, mint pl. a kalorifer (fűtőtest). No lám. Érdemes olvasni. :)

És hát persze Chopint hallgatni, akár magyarázatokkal is, mint ahogyan ettől volt interaktív Thurzó Zoltán estje, nagyszerű élmény. De az is jó volt, ahogyan Chopin és Liszt ismeretségét, barátságát felidézte a művész. A 10 mű viszont - különösen magyarázatokkal, felolvasott dokumentum-részekkel - soknak bizonyult. Most merjem leírni, hogy másfél óra után - nagyon is elégedetten és élményekkel telve - de eljöttünk?

Négy filmről egyben

Adél élete (Blue is the Warmest Colour, 2013) - egy bizonytalan, nagyon kedves-helyes kamaszlány leszbikus felnőtté érésének folyamatát mutatja be a francia film Abdellatif Kechiche rendezésében, - meglehetősen testközelből, zavaró mértékben naturálisan, 3 órában. Az első rész (fejezet), elég is volt. Amolyan "jó, de nem akarom látni" film. (Voltaire hibája című filmjét igyekszem megnézni, ha már most olvastam Voltaire-t.) Elég sok hasonló témájú film jött velem szembe mostanában, mind közül a Carol és A dán lány tetszett legjobban, de ezeket tavaly láttam, így nem írok róluk.

A király beszéde - másodszor láttam, most tévében. 2010, Tom Hooper rendezte, a király a nagyszerű Colin Firth, a terapeuta a nem kevésbé kiváló Geoffrey Rush). Gyönyörű, kosztümös, legalább a fele igaz mese VI. György brit királyról, II. Erzsébet nagyon is emberinek és szerethetőnek bemutatott, dadogós édesapjáról, és arról a küzdelemről, ahogyan a nem kívánt, de felelősséggel vállalt uralkodói szerepnek igyekezett megfelelni. Jó nézni.

A szerelem útján - ez is tv-élmény, A főszereplő Chris Evans első rendezése 2014-ből, magyar mozikban bemutatva egy évvel később. Nagyon helyes mindkét főszereplő: egy véletlen találkozás és egy majdnem-szerelem részesei. Az őt elhagyó szerelme után bánkódó, meghallgatásra érkező zenész még mindig volt kedvesének akarja bizonyítani, hogy kár volt őt elhagynia. Üldögél a pályaudvaron, és próbál, amikor találkozik az utolsó vonatot lekéső, meglehetősen gazdag lánnyal, akinek ellopták a táskáját, és most se pénze, se hitelkártyája, és nincs hol álomra hajtania szegény fejét. Ezt nem is akarná, mert szakító levelet hagyott az ágyukon, és szeretné visszacsiálni, mielőtt a férje is hazaér. A film kettejük közös, kalandos éjszakáját mutatja be bájosan, fordulatosan. Nem kell megszakadni a mély értelemtől.

A szem tükrében - Mice Cahill 2014-es filmje, egy férfi (Michael Pitt) és két női főszereplővel. (Michael Pitt, Brit Marling, mint Karen és Astrid Berges-Frishbey, mint Sofi). Két világnézet összeütközése egy személyes történetben. A molekuláris biológus és gyakornoka, későbbi felesége azt az általam nem ismert Isten-bizonyítékot igyekszik megcáfolni, hogy a szem nem jöhetett létre szerves fejlődés eredményeképpen. Ezért például látóvá fejlesztenek kedves kis kukacokat. :) A misztikus oldalt a tragikus balesetben elhunyt Sofi, a biológus első, viharos szerelme és egy indiai kislány, Sofi vélhető reinkarnációja, az árva Salomina képviseli. A két fő-főszereplő számára az a tét, hogy meginog vagy beigazolódik tudományos hitük. A néző meg marad, ahogy volt: vagy hisz, vagy nem. :)

Krasznahorkai László: megy a világ - 2013.

Gyűjteményes kötet, hosszabb-rövidebb írásokból, három tételben: Beszél, Elbeszél, Elköszön.

Szerettem volna sok jót írni, nagyon régről, barátilag ismerem a szerzőt. De untam. Idegesített. Annyira eseménytelen, cselekménytelen a stílusa, hogy nagy-nagy önfegyelmet kíván az olvasása. És nem biztos, hogy megéri, Kossuth-díj ide vagy oda. 

Maradjunk az első tételben szereplő Théseus-általánosnál, amit már sok-sok évvel ezelőtt is olvastam. Kafkai helyzet: megfejthetetlen, kibogozhatatlan módon ki van szolgáltatva a főhős, akinek három beszédet kell tartania idegen, teljesen feltáratlan közönség előtt, több mint 50 oldalon. 

Az első a szomorúságról szól, ezt maga választotta. Ekkor még szabad volt. (Egy látványosságként utaztatott óriásbálnáról, valószínűleg én is ugyanazt láttam gyerekkoromban, mint az író.)

A - talán sokkal később tartott - másodiknak megadták a témáját: azt kell elmondania, milyen világban szeretne élni. Ez már zárt ajtók mellett, fogságban folyik és valójában a lázadásról szól, és a végén a kommandósok elviszik valahová. (A történés: Egy ember pisil a földalatti peronján, és megússza.)

A második és a harmadik beszéd között egy hét telik el fogságban. (Egy zaklatott és tanácstalan nő táviratot akar feladni, meg is teszi, de csak akkor veszi észre a postás kisasszony, hogy nincs címzett, mikor már elmegy.) 

Ezek a történések persze csak a burkát adják a filozófikus, túlzottan is elvont, cselekménytelen tartalomnak. A kilátástalanság unalmába süppedt világ az olvasót is lehúzza. Ahogy a szerző maga írja, "a stílus idétlenségeivel túlfeszíti a húrt", ezernyi ismétlés, jelentéktelen részletecskék egy végtelen gondolatfolyamban. Kb. a kötet felénél feladtam, És továbbra sem fogom tudni, mi is az a Theseus-általános. No vale la pena. Legalábbis nekem. Ha pozitívabb véleményre vágyik valaki, olvassa ezt.

Teljesen idegenek - olasz film, 2016

Paolo Genovese rendezte, nagyon fordulatos, érdekes, egyszerre szórakoztató és tragikus film. Egy baráti társaság tagjainak titkai derülnek ki egy közös vacsora során. Mindenkinek vannak rejtett dolgai, és a film - a közösen olvasott üzenetek és a kihangosított hívások ezt mind feltárják.

Nagyon szimpatikus a házigazda (Marco Giallini), plasztikai sebész, mégis ő az igazi pszichológus, nem a felesége, akinek ez a foglalkozása. Van naivácska feleség, nőcsábász macsó férj, baráttal csalás, homoszekszualitás, csak virtuális, de szexuális jellegű kapcsolat, titkolt szerető.... Azért a legérdekesebb talán mégis egy mellékszál: a kamasz lány és a szülei viszonya. Érdemes megnézni, nem kell belehalni, de tartalmas kikapcsolódás. És jól játszanak.

A lányom mondja, hogy színházban is jól működne, és valóban, egy szobában játszódik az egész, korlátozott számú szereplővel... talán még jobb is lenne.

A fehér király - film és regény

Olvasgatom a kritikákat: a regény fogadtatása egyönteűen lelkes, a filmé fanyalgó. A könyvet tavaly olvastam, lenyűgözött. Sötét és sűrű, tele életanyaggal. Bár Dragomán György nem helyezi el konkrét térben és időben, de lehet tudni, hogy a Chaucescu-éra  szolgált alapul a diktatúra kegyetlenségének és szürkeségének bemutatásához. Egy vagány kiskamasz szemével látjuk, ő és kicsit az anyja érzéseivel éljük át a történéseket. Van némi közös A nagy füzettel.
A filmet most láttuk, és nem igazán értem a nagy fanyalgást. A könyv csak nyersanyag, itt már semmi nem emlékeztet Romániára vagy általában a kelet-európai diktatúrákra, a szereplők között több néger is van,  a színhely egy diktatúra sematikus díszlete, de a kiszolgáltatottság, a félelem, a szorongás, a tehetetlenség és a düh nagyon is hiteles és fájó. Orwelli.
(Azt nem értem, minek kellett a tábornoknak nőnek lennie a filmben.)

A múlt (Le Passé) - francia film (2013)

Asghar Farhadi a rendező, van egy előzmény is, amit nem ismerek, meg kellene nézni (Nader és Simin, Egy elválás története, Oscaros). Csupa rejtély, megoldatlan talány, minden szereplő sorsa tragikus és zavaros.

A férj egy nagyon szimpatikus iráni férfi, aki négy év után most érkezik Párizsba a felesége hívására, hogy másnap elváljanak, ez meg is történik, de nem ez a cselekmény fő szála. Ahmed négy évvel ezelőtt mély depresszióban volt, és elhagyta Marie-t, meg annak a két, nem tőle, hanem előző férjétől származó gyerekét, akikkel nagyon jól kijött. Nem tudjuk meg, mi volt a depresszió oka, azt sem, hogy azóta mi történt vele, sem hogy szereti-e még a volt feleségét. Néhány nap alatt feltárulnak előtte az új konfliktusok, és a feleség, meg a nagyobbik lány is tőle várja a csodát, s amit lehet, meg is tesz, roppant türelemmel és nagyon jó pszichológiai érzékkel. (Ali Mosaffa)

A feleség, Marie-Anne gyógyszerész (Berénice Bejo), van egy új, szintén arab, mosodás pasija, akivel össze akar házasodni, és akitől gyereket vár, de ezt még rajtuk kívül senki nem tudja a válás pillanatában. Marie erősen hisztérikus, mindenkivel ordít, a fizikai erőszak sem idegen tőle, fogalma sincs, mit akar, nagyon következetlen, nem elég felnőtt. Nem tudjuk meg, kit szeret jobban, Ahmadot vagy a mosodás Samirt (Tahar Rahim). 

Samir nős, felesége hónapok óta kómában fekszik, és az sem derül ki, hogy azért kísérelt-e meg öngyilkosságot, mert megtudta férje viszonyát Marie-val, s hogy megtudta-e egyáltalán. Samir is normális, kicsit arabosabb, hat éves gyerekével szemben keményebb, de nagyon megértő is tud lenni, Samir nem tudja, hogy a felesége miért lett öngyilkos, és leginkább az bántja, hogy ha esetleg tudott is a viszonyukról, az nem nagyon érdekelte, vagyis úgy élte meg, hogy a felesége hidegült el tőle. Most rendszeresen látogatja, és nem tudja, mi történik, ha mégis magához tér a kómából, de elkötelezte magát Marie mellett.

Marie nagylánya, Lucie is kulcsszereplő. Először azt hisszük, utálja az anyját, mert már a harmadik férfival él együtt, meg úgy tűnik, hogy Samirt is gyűlöli, mindkettőjüket azért, mert úgy gondolja, hogy az asszony miattuk lett öngyilkos a saját kisfia előtt. Lúgot ivott a mosodában. Lucie későn jár haza, nem akar találkozni Samirral, csavarog, egy éjszakát régi iráni ismerősei, a vendéglősék lakásán tölt. Ahmed megy érte, és kiderül, mi az elvadulás valódi oka: Lucie meggyőződése szerint ő az oka az asszony öngyilkosságának, ezért nem tud Samir szemébe nézni. Nem derül ki, mennyire jogos ez a lelkifurdalás, olvasta-e az asszony a szerelmes e-maileket, amelyeket ő továbbított neki az öngyilkosság előtti napon.

Samir kisfia is teljesen alvadult: az anyja miatt szorongásai vannak, nem tudja, hogy valójában él-e, akit gépek tartanak életben, és hogy most mi lesz vele. Bele tudna szokni az új életbe (Marie-nál laknak), de állandóan új bonyodalmak nehezítik az életét. Szeretetéhes.

Naima,a  mosoda alkalmazottja csak a végén jön a képbe, remélem, emlékezni fogok rá, hogyan. Ezt nem akarom elárulni. Nagyon tetszett a film, vágytam a jó megoldásra: családi békére úgy, hogy Ahmed és Marie boldogan él, Lucie megnyugszik, a feleség meggyőgyul és Samirék is újra egy család lesznek, de ez a ündérmese nem következik be a filmidőben.

A film a kapcsolatok bonyolultságáról és a kibogozhatatlan élethazugságokról szól. Kritika itt.

Mifune utolsó dala - dán film, 1999

Rendező Thomas Jensen és Soren Kragh Jacobsen, a Lars vom Trier által elindított filmes mozgalom, a Dogma harmadik darabja (Idióták, Születésnap),  Romantikus vígjátékként forgalmazzák, de a legkevésbé sem az, nagyon is kemény dráma az élet mélyéről. 

Kersten: Anders W. Berthelsen, házvezetőnő: Iben Hjelje, feleség: Sofie Garbol, bolond testvér: Jasper Asholt

A cselekmény két szálon indul. az egyik egy minimum középosztálybeli esküvő és nászéjszaka. A teljesen család- és rokontalannak ismert férj telefonhívást kap, hogy az isten háta mögött meghalt az apja, és haza kell mennie. Továbbra sem mond semmit a feleségének arról, milyen háttere van, egyedül megy intézkedni.

A másik szál egy kuplerájban indul, ahol az egyik lány undorító telefonhívásokat kap, és sehogyan sem tud szabadulni tőlük. Meglátja a csábítónak tűnő hirdetést, hogy vidéken, gyönyörű házban házvezetőnőt keresnek, és elmenekül a kuplerájból.

A ház valójában minden képzeletet alulmúl, leginkább egy trágyadombhoz hasonlít, ráadásul van egy bolond öcsike is, aki az ufókat várja, és képtelen magáról gondoskodni. Sok-sok időnként kegyetlen bonyodalom után újabb gáz történik: a lány öccsét gyújtogatás miatt kidobják a bennlakásos iskolából, és ő is színesíti a kis társaságot. Vannak még egyéb hibbant mellékszereplők is, például a szomszéd.Az egyetlen normális lény Kirsten, a főszereplő lenne, ha az normális, hogy úgy lépett ki előző életéből és ment a városba újat kezdeni, hogy senkinek nem beszélt a múltjáról, és a családjával sem kereste a kapcsolatot.

A ház lassan élhetővé válik, az emberek megszokják és megszeretik egymást, az egész élhetőnek és normálisnak tűnik.

• A dogma vagy tízparancsolat amolyan vissza a természethez: kézikamera, természetes világítás, nincs díszlet, mindent az eredeti helyszínen vesznek fel, a hangot és a képet egyszerre, nincs utószinkron....

Bővebben a Filmtetten, egy erdélyi filmes portálon.

Osztályzat: 4/5

Krasznahorkai László: Az utolsó farkas (2009)

Önálló könyvben megjelent kisregény (65 oldal), egyestés olvasmány, egyetlen hömpölygő és sodró mondat. A történet nagyon lassan indul, és észrevétlenül, tehát fokozatosan vesz valami lendületet, a nem történik semmi állapotából megy át a folyton történik valami állapotába. De persze semmi lényeges, és a melankólia köde sem oszlik fel, hiszen Krasznahorkai a szerző.

A főhős is egy senki, a neve mögött már nincs semmi, hiányzik az ember, élete értelmetlen tengődés, amit valaha tett, produkált, már az is elvesztette értékét, ha volt egyáltalán. Komplett nihil. A napokat egy lepukkant berlini városrész mocskos, betelepültek lakta utcájában lévő kocsmában, többnyire egyetlen olcsó sör mellett múlatja, és már azt sem gondolja, hogy esetleg csinálnia kellene valamit. Mindez jól passzol ahhoz, hogy kudarcos és 120 kilós német filozófus, egykori professzor.

Egyszer csak kap egy meghívólevelet Extremadurába, Spanyolországba, hogy teljes ellátás, sofőr, tolmács mellett írjon róluk bármi szépet. Gőze sincs sem a szóbanforgó, kietlen és elmaradott spanyol tartományról, sem arról, hogy hogy kaphatta a meghívást, meg arról sem, mit írhatna, ha tudna és akarna (nem tud és nem is akar).

Extremadurában valóban mindennel ellátják, a gondolatát is lesik és megvalósítják, akár akarja, akár nem. Végül is tehetetlenségből ismerkedik meg azzal, hogy hogyan pusztultak ki a farkasok a tartományban. Kinyomozzák neki. A nyomozásban sem ő az aktív, csak megy, ahova viszik, ahová a történet löki.

Mikor az ember már elunná a nagy semmit, mindig jön egy csavar, mint a vadász egyetlen szobájában lakó, hatalmas, preparált - mégsem utolsó - farkas, vagy a farkasok becserkészésével megbízott lobero (farkasvadász), aki három évig egy fán ülve lesi a farkasokat; vagy a vemhesen elütött utolsó előtti farkas.

Szumma szummárum, Extremadurában - állítólag - kivesztek a farkasok az emberek áldásos teékenysége folytán. Az utolsó is. A névtelen főhős az egyhetes farkaskaland után visszasüllyed a berlini félhomályba. És nem ír semmit. Sem a spanyoloknak, akik ezért hívták meg, sem egyébként. Csak mesélgeti a farkaskalandot a kevéssé érdeklődő, egykedvű, kissé mogorva magyar kocsmárosnak néptelen kocsmai délelőttökön. És a fentiek ellenére jó olvasmány. :)

Kussoltat a sors - Pálfy Margot Latinovits emlékestje a Vigadóban

Gyanakodhattam volna már a kellemetlen cím miatt is, de nyitott voltam, mint általában. Nem kellett volna. A kellemetlenség végig jellemző érzés volt. Általában nem szeretem, ha egy irodalmi esten nem ismerem fel a szövegeket, szeretem tudni, hogy az összeszerkesztett művek közül éppen mit hallok, ez most nagyon kevés esetben működött, segítség pedig nem volt. Szokoly Tamás szerkesztette és rendezte a műsort, amivel a művésznő legalább 10 éve járja az országot.

A zaklatott, tragikus hangulatot csak fokozta, hogy a Pálfy Margit ide-oda járkáltált a színpadon, leült, felállt, keményen gesztikulált, ledobta, felvette szörnyű ronda, pirossal bélel, ördögi fekete ballonját, minden egzaltált mozdulata kellemetlenül hatott. Persze Latinovits és a megidézett költők többségének sorsa is zaklatott és tragikus volt, hitelesnek mégis az a két perc tűnt, amikor a "színész-király" hangját magnóról hallhattuk. A beszélgetésre nem maradtunk, szabadulószobában éreztük magunkat.

Madárdal - 2012-es film

A mindenség elmélete és A dán lány c. filmekben ismertem meg a nagyszerű Eddie Redmayne-t, filmbeli női partnere a kivételes szépségű Clémance Poésy, még a neve is milyen költői.

Gyönyörű, kétrészes film, férfiaknak, nőknek egyaránt. Sebastian Faulks: Birdsong című regényét dolgozza fel, az első világháború előtt és idején játszódik. A családtalan főhős beleszeret egy gyönyörű férjes asszonyba, és együtt elmennek, bár az asszonynak van egy kisfia is, őt nem viszik, az apjával marad. Csendes falusi idillben élnek, amikor a nővére meglátogatja őket, majd szó nélkül eltűnik, elhagyja a férfit, visszamegy a férjéhez.

A férfi tisztként éli végig a háború minden borzalmát, háromszor marad élve, amikor biztosan meg kellene halnia, közben egyre érzékenyebb, emberibb lesz, egyre inkább átérzi mások problémáit, és egyre szörnyűbb veszteségként éli meg, ahogyan egymás után meghalnak. Az egész háború értelmetlen öldöklés. Az utolsó halott katonatárs utolsó szavai: "Nem kell ennél több, uram: szeretni és szeretve lenni." És nem nyálas. Nem árulom el a végkifejletet, hátha nem csak én olvasom a blogot. :)

Holdfény - 6 Oscar

A Holdfény 2016-os amerikai filmdráma, amelyet Barry Jenkins rendezett Tarell Alvin McCraney In Moonlight Black Boys Look Blue című színműve alapján. Most kapott hat Oscart a független filmek kategóriájában, és meg is érdemelte.

Nem könnyű, tartalmaz mindent, amit nem annyira jó vagy könnyű látni: drogot, homoszexualitást, oktalan erőszakot. Gyönyörűen vagy inkább érdekesen van fényképezve.

Nekem nem elég hihető, hogy a film elején szereplő nyápic kisgyerek gyúrja magát azzá a tagbaszakadt melákká, aki harmincas éveiben lesz, és aki pont olyan, mint korán meghalt, szintén drogdíler felnőtt barátja. Számomra ez a felnőtt barát volt a legérdekesebb: kemény drogdíler, maga már nem szennyezi be a kezét, csak irányítja a bizniszt. Otthon rendes polgári életet él, nem drogozik, és felkarolja a sokat zaklatott, mindenhonnan kitaszított kissrácot, a főhőst. Kár, hogy meghal, nem tudni, hogyan. Ez a kemény fickó meséli, hogy egyszer futás közben megállította egy öregasszony. és azt mondta, hogy a fekete fiúk bőre kéken csillog a holdfényben.

Kivétel nélkül minden szereplő fekete. Az első részben bemutatott iskola eléggé félelmetes.

Az adatlapon a neveket is megtalálni. Bővebben
Adatlapja a Magyar Filmadatbázisban

Rousseau olvasása közben

Most éppen A Vallomásokat olvasom, annak idején elblicceltem. Nem is gondoltam volna, hogy ilyen érdekes. Azt tudtam, hogy ez az önfeltáró vallomás-irodalom első radikális példája (Szent Ágoston vallomásainak a megtérés hátterének bemutatása a célja, míg itt a teljes átláthatóság), feltár mindent, amit általában rejtegetni szeretnek az önéletírások, minden kis gazságot: lopást, csalárdságot, méltatlanságot, sőt becstelenséget. Ezért is furcsa, hogy bár hihetetlen nyílt, mégis vannak olyan részletek, amik emberi ésszel nem fogadhatók el igaznak. Ilyen például az, hogy egy 18-20 éves fiúnak ne legyenek fogalmai a nemiségről. :) Olvasás közben rajzolok is, ez az eddigi legjobb munkám, már valóban (majdnem) fotorealista kettős portré.

Ők a Lumiere testvérek, a mozi feltalálói. A portréhoz én fényképeztem a mintát Lyonban, a mozimúzeumnál.

A Vallomások második kötetében szerepel az emlékezés arra, hogy Velencében, 1743-44-ben a francia nagykövetség titkáraként dolgozott. A nagykövet tudatlan, tapasztalatlan, makacs és indulatos ember volt, nem foglalkozott a munkájával, így annak jelentős része is Rousseau-ra hárult. A nagykövet nem beszélt olaszul, csalók, aljas szándékú emberek vették körül, és ő is csak a maga hasznát nézte. Ez jutott most eszembe, ahogy Csiszár Jenő főkonzuli kinevezéséről olvasok.
Annyi szépelgés, önsajnálat és tényleges bőgés van benne, hogy ha az ember meg akarná tanulni, mi is a szentimentalizmus, csak el kellene olvasni a Vallomásokat. Nagyon összeférhetetlen, különc pasi volt. Az öt gyerek lelencbe adását nem tudom megbocsátani neki, mint ahogyan azt sem, ahogyan törleszkedett és állandóan segítséget várt mindenkitől. Korábban azt hittem, a francia felvilágosodás filozófusai (Voltaire , Diderot, D'Alambert és Rousseau) jobban megértették egymást, de egy kicsit sem. És a fő ellenség Grimm.