Rousseau olvasása közben

Most éppen A Vallomásokat olvasom, annak idején elblicceltem. Nem is gondoltam volna, hogy ilyen érdekes. Azt tudtam, hogy ez az önfeltáró vallomás-irodalom első radikális példája (Szent Ágoston vallomásainak a megtérés hátterének bemutatása a célja, míg itt a teljes átláthatóság), feltár mindent, amit általában rejtegetni szeretnek az önéletírások, minden kis gazságot: lopást, csalárdságot, méltatlanságot, sőt becstelenséget. Ezért is furcsa, hogy bár hihetetlen nyílt, mégis vannak olyan részletek, amik emberi ésszel nem fogadhatók el igaznak. Ilyen például az, hogy egy 18-20 éves fiúnak ne legyenek fogalmai a nemiségről. :) Olvasás közben rajzolok is, ez az eddigi legjobb munkám, már valóban (majdnem) fotorealista kettős portré.

Ők a Lumiere testvérek, a mozi feltalálói. A portréhoz én fényképeztem a mintát Lyonban, a mozimúzeumnál.

A Vallomások második kötetében szerepel az emlékezés arra, hogy Velencében, 1743-44-ben a francia nagykövetség titkáraként dolgozott. A nagykövet tudatlan, tapasztalatlan, makacs és indulatos ember volt, nem foglalkozott a munkájával, így annak jelentős része is Rousseau-ra hárult. A nagykövet nem beszélt olaszul, csalók, aljas szándékú emberek vették körül, és ő is csak a maga hasznát nézte. Ez jutott most eszembe, ahogy Csiszár Jenő főkonzuli kinevezéséről olvasok.
Annyi szépelgés, önsajnálat és tényleges bőgés van benne, hogy ha az ember meg akarná tanulni, mi is a szentimentalizmus, csak el kellene olvasni a Vallomásokat. Nagyon összeférhetetlen, különc pasi volt. Az öt gyerek lelencbe adását nem tudom megbocsátani neki, mint ahogyan azt sem, ahogyan törleszkedett és állandóan segítséget várt mindenkitől. Korábban azt hittem, a francia felvilágosodás filozófusai (Voltaire , Diderot, D'Alambert és Rousseau) jobban megértették egymást, de egy kicsit sem. És a fő ellenség Grimm.