A menedék (Dogville) - 2003

Lars Von Trier, sokszoros kooprodukcióban, Nicole Kidmannel a főszerepben. Sokkoló, szenzációs, életem egyik leghatásosabb filmje, csak pozitív önértékelés, stabil lelkiállapot estén ajánlott. Gyenge idegzetűek tartózkodjanak a megtekintéstől. 

Dogville, (menedék) egy kis falu, amit következetesen városnak neveznek, összesen 15 felnőtt és néhány gyerek lakja, lepusztult, isten háta mögötti, poros patkánylyuk a 30-as évek Amerikájában. Ide csöppen be a mindvégig titokzatos előéletű, üldözött Grace, akit a "filozófus író", valójában önjelölt és haszontalan bölcselő Tom ösztönzésére befogadnak, és a rendőrségi körözés ellenére sem adják fel. A lány kiszolgáltatottsága azonban egyre inkább felébreszti rossz hajlamaikat, egyre alárendeltebb helyzetbe kerül, utolsó rabszolga lesz belőle, mindenki kapcája. Még Tom is kihasználja, jelentős szerepe van a történet tragikus menetében annak ellenére, hogy egymásba szeretnek.

Az csak a vége felé derül ki, hogy Grace, aki nagyon finom, jó érzésű, alkalmazkodó, elkényeztetett nő, apja elől szökik, aki maffiafőnök.  Az igazságszolgáltatás épp olyan tragikus a filmben, mint a teljes kiszolgáltatottság.

Elképesztő a helyszín. Mindvégig egy városka sík alaprajzán játszódik a történet, nincsenek falak, ajtók, ezeket csak jelzik (mindenki mindent tud és lát). Sokkal inkább színház-, mint moziszerű a rendezés.

Beépített hiba (Inherent vise) - 2014

Paul Thomas Anderson rendezte, vígjátéknak titulált tragédia. Mindkét főszereplője nagyszerű: Doc Portello, a lepusztult, drogos magándetektív (Joaquin Phoenix), és exe, Shasta (Katherine Waterston).

Los Angeles, a 70-es években, drogfelhőben. Nincs szereplő, aki ne drogozna. Nyomozás folyik, de valójában a kutya sem tudja, ki, mi után, de veszélyes. Nem muszáj megnézni. Regény-adaptáció, de nem csinált kedvet az olvasáshoz. Van benne némi humor, de nagyon deprimáló.

Az óriás (The Mighty) - 1996

Peter Chelsom filmje. Igaz, hogy lehet nevetni, de vígjátéknak azért nem nevezném. Családi filmnek is jó, de minimum 12 felett. Egy óriás növésű, szerény értelmi képességekkel rendelkező, valamint egy erősen mozgáskorlátozott, apróka, ám brilliáns agyú fiúcska szimbiózisáról szól. Sajnos mindkettőnek elég tragikus a háttere, a kisfiúnak a halálos betegség, a nagynak a családi háttér és a megélt tragédiák miatt. Zsindivel is megnézem. Amolyan Dennnis akomisz, csak tragédiákba ágyazva.

Amy Winehouse - 2015

A folyamatos, eszeveszett npusztításba belehalt fiatal, roppant tehetséges jazz-énekesnő életét bemutató dokumentumfilm. Kevés benne a zene, de az nagyon meggyőző. Szegény nem tudott magával és a sikerrel mit kezdeni, ráadásul pénzéhes apja is csak hajszolta, és nem segítette. Nincs szerep, a film nagy része archív felvételekből és házimoziból áll. Megterhelő film. (Rendezte: Asif Kapadia)

A visszatérő (2015), Akitől félsz (2008)

Jól belehúztam, két megnézhetetlen film egy este. A visszatérő hihetetlen véres, félelmetes film. Az még meg sem kottyan (nem igaz), hogy testközelből mutatják, ahogyan halomra öli az embereket a láthatatlan ellenség, vélhetően az őslakosok. Aztán a főhős egy medvével küzd, hogy hogy csinálták meg a kibírhatatlanul hosszú, véres, szörnyű jelenetet, el sem tudom képzelni... Számomra itt lett vége. 

A kritika szerint igen jó. Hát nem az én ízlésemnek való, az biztos.

Az Akitől félsz ismét egy dán film, Kristian Levring rendezésében.  De nem az a fajta, amit kedvelek. Nagyon simán indul, jómódú család kamasz lánykával. Apu hetek óta szabadságon, ki akart szállni a rutinból, és most egyáltalán nincs kedve visszamenni. Feleségét kissé nyugtalanítja a semmittevés, de nagyon megértő. A pasi egy gyógyszerkísérlet keretében antidepresszánst kezd szedni, és azután is folytatja, miután leállítják a kísérletet, mert a gyógyszer agresszív indulatokat kelt az emberekben.

Bár továbbra sem tesz semmit, sőt vidékre vonul anyja üres házába, hetekig haza sem megy, - mégis egyre jobban érzi magát, és egyre jobban elveszti a kontrollt. Hazafelé úton a sötét erdőben, lámpa nélkül ezerrel vezet, majdnem megerőszakol egy lányt. Otthon leforrázza a feleségét, lefekszik a sógora feleségével. Ott hagytam abba, amikor a pincéből előkerülő patkányt beereszti az asszony ágyába....

Nézze, aki akarja!

A nagy dobás (The Big Short) - 2016

Nem shot, hanem short. Valami pénzügyi kifejezés, sok-sok kötvény feltételes kivásárlását jelenti, - vagy valami ilyesmit. Adam MacKay rendezte, Brad Pitt is szerepel benne, de jellemző rám, hogy ezt nem vettem észre. A 2007-2008-as nagy bankösszeomláshoz és az azt követő gazdasági világválsághoz vezető utat mutatja be olyan szereplők tevékenységein keresztül, akik mindenkinél hamarabb ráébrednek a vészes helyzetre, és hihetetlen nagy kockázatot vállalva végül is győznek, vagyis milliárdokat nyernek, amikor mindenki más veszít, sokan nyomorba dőlnek.

Az a visszás a dologban, hogy mivel a film jól van felépítve, a figurák nyersek, de valahogy mégis szimpatikusak, nekik drukkolunk, és nem a világnak. A film Oscart is kapott Michael Lewis azonos című regényének sikeres adaptációjáért. Izgalmas, de nem nézném meg még egyszer.

Számomra zavaros volt a szereplők egymáshoz való viszonya, nem derült ki, hogy a két kispályáson kívül a többiek egymással vagy egymás ellen, esetleg párhuzamosan játszanak-e.

Orhan Pamuk: A piros hajú nő (2016)

Ha már Pamuk, legyen több is, gondoltam, és elismertem magamban, hogy mazohista vagyok. Ám ezt a regényt nem három hét, hanem három nap alatt olvastam el, és mindvégig jóleső feszültségben tartott. Kicsit elgondolkodtam azon is, hogy mennyit vont le az előzőleg olvasott Új élet értékéből az, hogy digitálisan olvastam, most meg élvezhettem a csodálatosan friss könyvszagot, a könyv sima, kellemes tapintását.

Ennek a könyvnek is egy fiatal, a történet folyamán meglett emberré váló fiú, Cem a főhőse, az ő élete is kissé misztikus és nagyon is krimiszerű, és a végén ő is.... nem mondom meg, mi történik vele.

Már a cím is zseniális, nem vörös, hanem piros. És a nő valóban különleges hatással van a mű legfontosabb szereplőire: az apára, Mahmut kútásó mesterre és Cemre. Nagyon érdekes, hogy a személytelen elbeszélő a mű vége felé egyszer csak a piros hajú nő alakját veszi fel (ő mondja tovább a történetet), aztán meg kiderül, hogy se nem a személytelen elbeszélő, se nem ő, hanem talán a fia, a kissé radikális és embergyűlölő Enver írta (volna meg) a hagyományos török és az új, európai világ ütközéséről szóló, két, hasonló irodalmi mű által inspirált és átszőtt történetet.

A nyugati történet az Oidipusz-mítosz, a tudtán kívül apagyilkossá és anyja férjévé váló, becsületes férfi tragédiája, a másik egy keleti, perzsa legenda (Fírdauszi: Királyok könyve Devecseri Gábor fordításában) amelyben az apa öli meg tudtán kívül a fiát. A mű központi problémája az apa-fiú viszony: a főhős apátlan fiú és fiútlan apa egyszerre, és mindkét szerepében elbukik. Apját, aki a fiú kamaszkorában elhagyta családot és többé nem is tanúsított érdeklődést iránta, hiányolja és gyűlöli. Pótapát keres és talál a kútásó mesterben, aki mellett egy hónapig dolgozik a történet indulásának nyarán, 17 évesen. Őt is tiszteli és gyűlöli egyszerre: amit vér szerinti apjában nem talált meg, az fellelhető a mesterben, de ellene is lázad. Sokáig vele együtt azt hisszük, hogy gondatlanságból, félelemből, zavarodottságból halálának okozója is lesz. Emiatt egész életében menekül a lelkiismerete elől.

Ő is családot alapít, bár gyereke nem lesz, geológus diplomát szerez, sikeres építkezési vállalkozást visznek a feleségével, akinek nem mesél sem a piros hajú nőről, első, szenvedélyes szerelméről, akit 17 évesen ismert meg és akit sokáig kétségbeesetten keresett, - sem a kútásás tragikus, egész életét beárnyékoló történetéről. Egyetlen éjszakát töltött együtt a piros hajú nővel, és csak élete utolsó napján látja viszont, amikor vállalkozásával visszamegy a kútásás helyszínére, ahol a leendő befektetőket, vevőket az ott építendő lakóparkról tájékoztatják. Ekkor tudja meg, hogy nem is gyermektelen, a fiával való találkozásban ütközik meg Oidipusz és Szuhráb legendája, szimbolikusan kelet és nyugat. Végül Cem, az apa kerül holtan a kút mélyére, ahol annak idején a kútásó mester, a pótapa szenvedett egész életére megnyomorító sérülést. Pedig ő hozta a fegyvert, hogy szükség esetén megvédje magát dühös, kérlelhetetlen fia ellen.

Orhan Pamuk: Az új élet (1994)

Érdekesen kapcsolódnak egymáshoz a választásaim és a véletlenek. Pamuk Új élet című könyve két okból ragadta meg a figyelmemet: (1) szerettem Nobel-díjas (2006) Hó című regényét, és kíváncsi voltam, miket lehet még elérni tőle magyarul, miután a Helikon életmű-sorozatot jelentet meg. (2) Nemrég olvastam Aldous Haxley-től a Szép új világot,  és titokzatos összecsengést láttam a címek között.

Az új élet nekem - ahogy mostanában hallom - "nettó" csalódás volt, untam a végtelenségig, és valóságos hősnek (kicsit Don Quijotenak) éreztem magam, hogy megharcoltam vele. Ha lecsupaszítom a történetet, akkor Osznán, az akkor még egyetemista főhős egy csinos lány iránti vonzalomtól indíttatva elolvas egy varázserejű könyvet, ami megváltoztatja az életét. Elmegy otthonról és évekig buszozik Törökországban először egyedül, majd Dzsánánnal, azzal a bizonyos lánnyal, majd ismét egyedül, hogy megtalálja a könyvben megismert titokzatos, mindenesetre sokkal jobb világot, amelynek hírnöke egy angyal. Végül is az angyallal akar találkozni. Ettől én kissé megtántorodom.

A könyvről csak annyit lehet tudni, hogy egy sokkal jobb villág ígéretét rejti, azt meg csak sejteni, hogy a nyugatosodással szemben talán a török hagyományok felé vezetné vissza az olvasóit, akik mind megrészegednek, és hosszabb-rövidebb ideig olyannyira a hatása alá kerülnek, hogy felhagynak korábbi életükkel és az új világ keresésére fordítják minden energiájukat. Nem tudjuk meg a címét, írójára is csak a főhős nyomozásai során derül fény: a gyermekkorától ismert egyszerű Rifki bácsi az, aki főként képregényeket írt a gyarekeknek. 

A viszonzatlan szerelem és egy krimi szálai szövik át a végtelen és elég értelmetlennek tűnő -remélhetőleg szimbolikus útkeresést -, a végtelennek tűnő, tragikus balesetekkel színezett utazást. Mehmet, Dzsánán igazi, de eltűnt szerelme is a könyv rabjává válik (ő is, Oszmán is milliószor újra olvassa, Mehmet azzal tölti az életét, hogy szüntelenül másolja és eladja a közben betiltott művet. A krimi ott kezd kissé kusza lenni, amikor kiderül, hogy Mehmet apja egy titkos társaságot működtet, amelynek az a célja, hogy fellelje és megölje a könyv által megfertőzött fiatalokat.

Oszmán végül maga is gyilkos lesz ennek a társaságnak a hálójában, aztán hamarosan új életet kezd, megnősül, gyereke is lesz... A könyvtől azonban nem sikerül megszabadulnia, és az Angyallal is találkozik végül, ám kiderül róla, hogy ő a halál angyala. A főhős stílszerűen buszbalesetben hal meg.

Zavarosan misztikusnak, több szálon is érthetetlennek találtam: nem világos számomra, hogy a titkos társaság a régi világ veszélyeztetőjét  látja-e a könyvben, hiszen egyébként meg olyan érzésem volt, mintha a nyugatias változások ellen íródott volna. Nem világos, hová lesz Dzsánán, hogy hogyan tér vissza Oszmán a normális életbe.... És a buszozástól, mint mindig, felkavarodott a gyomrom. Vagy három hétig tartott, mire átrágtam magam rajta. :( 

Búcsú Európától 2016

Osztrák - német - francia film Maria Schrader rendezésében. Stephan Zweig életének emigrációban, főként Dél-Amerikában, bolyongásban, hely- és útkeresésben töltött utolsó hét évét mutatja be, nem sok leleménnyel, információhiányosan és unalmasan. Ehhez még hozzájárul, hogy nagyon sok a világos képkocka, amelyeken a fehér feliratok olvashatatlanok, legalábbis kis teremben, viszonylag kis vásznon. Előny viszont a feliratosság következtében hallható sokféle nyelv és azok többféle változata.

Josef Hader játssza Zweiget, aki lelkesedik Braziliáért, ahol hét év bolyongás végül megtelepszik. A bejárt országokban ünneplik (nem is tudtam, hogy ennyire híres volt), de ő maga nem találja a helyét, és pacifistaként, meg osztrák hazafiként képtelen feldolgozni a második világháborút előkészítő lépéseket, és magát a háborút. Vívódásaiból nem látunk annyit, hogy váratlan, és második feleségével közösen elkövetett öngyilkosságát indokoltnak érezzük.

Ugyanakkor számos momentum rejtély marad, nem tudjuk meg, milyen műveit ismerik, melyekért tisztelik, hogy az ünneplés csak az emigráció egzotikuma vagy valódi olvasottság következménye. Nem tudjuk azt sem, hogy kerül egy lakásba New Yorkban az elvált és a második feleség, hogy vajon mennyit segített az igen tartózkodó, visszavonultságra vágyó Zweig a honfitársain.

Mégis leginkább az a baj, hogy 7 évnyi és legalább öt országban folytatott bolyongás, az író rendkívüli sikerének bemutatása és  kissé bonyolult családi életének jelzésszerű ábrázolása ellenére is úgy éreztem, hogy a filmben nem történt semmi. Főként nem kerültem közelebb az íróhoz.

Salvation / A megváltás -2014

Alapjában dán, de svéd, dél-afrikai-angol-belga kooprodukció, Kristian Levring rendezte, főszereplője az a Mads Mikkelsen, aki A vadászat főszereplőjeként olyan jó volt. Western, de nem az a szórakoztató fajta, amelyikben halomra lőnek ugyan mindenkit, de ez nem megrázó, mert "csak film, móka az egész". Ez cseppet sem móka, bár a keret elég mesés: hogyan tesz rendet a mindenétől megfosztott jó fiú. 

Az 1870-es években vagyunk, Dániából is mennek Amerikába a meggazdagodás reményében aranyat ásni. John 7 évig dolgozik, mire épít magának egy kis házat (iszonyú vad körülmények), és magához hívja feleségét meg 10 éves kisfiát. Szép a vasútállomáson a találkozás: a tartózkodás, az érzelmek kifejezésére való képtelenség. Már az első napon összeomlik minden: a környékben garázdálkodó banditák megölik az asszonyt és a gyereket is. A két volt katona, a megkeményedett testvér bosszút esküszik, de a báty is meghal.

John ezután egyedül száll szembe a tenger banditával és a korrupt polgármesterrel, aki mellesleg koporsókészítő és a maga készítette koporsóban leli halálát, abban érkezik lovaskocsin megbízőihoz. A banditák között egy nő is van, a Hercegnő, akit valószínűleg erőszakkal ragadtak magukhoz, és nem tud beszélni, mert az indiánok kivágták a nyelvét. Miután minden banditát megölnek, nem kérnek a falu köszönetéből, együtt hagyják el megnyomorításuk helyszínét.

Vagy ötvenen meghalnak, sok a durvaság, a kegyetlenség, de a hatalom és a félelelem működése nagyon tanulságos, és számos jól megformált karakter is van a filmben.

Kísértetház - 1993

Bille August rendezte, jó régi amerikai-német-dán-portugál kooprodukció Meryl Streeppel és Jeremy Irons-szal. Nagyon romantikus, kicsit misztikus, meglehetősen történelmi. Chilében játszódik, Isabelle Allende regényéből készült, így életrajzi vonatkozásai is vannak. (Salvador Allende másodunokahúga, nagyon népszerű, Peruban élő írónő).

Nekem bizarr, hogy Mery Streep legalább 40 évet játszik el a filmben, csepűhajú fiatal lányként nagyon hátborzongató, az ember örül, mikor végre legalább negyven lesz, és természetes. Egy jómódú család második gyereke, akit a sors különös érzékenységgel áldott meg, megérzései vannak, kapcsolatot tart a túlvilággal, tárgyakat mozgat gondolatokkal... azért ez nem olyan vad, amilyennek elsőre tűnik. 

Nővére egy nem neki szánt mérgezett italtól meghal, míg szegény vőlegénye aranybányászattal akarja megszerezni a pénzt, hogy elvehesse. Össze is gyűlt annyi, hogy egy lepusztult birtokot megvegyen, és oda meg felépíteni magát, meg elfelejteni a bánatát. A bánatfelejtés egyik módja, hogy az erdőben lerohanja a leghelyesebb bennszülött tini lányt, tökéletesen rabszolgatartó módra. (Nincs rabszolgaság.) Abban is jól megtalálja magát, hogy ugyanilyen szellemben hajszolja a birtokán élő munkásokat. Szépen virágzó nagybirtokot teremt.

Feleségül veszi a húgocskát, aki már pici lány korától szerelmes belé, és kölcsönösen szeretik egymást halálukig, történjen bármi: némaság, szétköltözés, pofon... nem ebben a sorrendben. Az igazi szőrszál a köszörűben Blanka és Pedró szerelme. Blanka a lányuk, pedró meg egy bennszülött gyerek, az intéző fia, kezdetben purdé, később forradalmár. Óriási ellentét a konzervatív párti, birtokos apa, a diktatúra (akaratlan) előkészítője és a forradalmár között. 

Forradalom, szabad választások, majd katonai diktatúra, kínzás, börtön, bújkálás... Apa végül még segít is. Szegény Blankának is nehéz élet jut.

45 év - angol film, 2015

Nagyon finom, szép, érzékeny, lassú film. Minden nézésnek, minden kézmozdulatnak jelentősége van. A gyermektelen házaspár, Geoff és és Kate egy kutyával él valahol a tengerparton, egy kisváros közelében, egyszerű polgári nyugalomban. Kapcsolatuk meghitt, mély és őszintének látszó. Kate jól tolerálja beteg férjét, aki 5 év előtt szívműtéte óta kissé bizonytalan, egyedül nehezen boldogul. Főleg Kate készül az esedékes 45. házassági évforduló megünneplésére: bérelt helyiség, zene, tánc, vacsora, barátok. Viszonylag nagy a baráti kör.

A harmóniát egy svájcból érkezett levél zavarja meg: Geoff előző szerelmét, akiről talán sohasem beszélt, megtalálták egy gleccserbe fagyva. Teljesen felkavarodnak az emlékek, a férfi nyugtalan, zaklatott lesz, a padláson nézegeti a régi diaképeket, könyvtárba jár a globális felmelegedést tanulmányozni, Kate pedig egyre nehezebben viseli a feltáruló új világot, azt, hogy 45 év után is vannak titkai a férjének, és hogy az életüket egy ennyi éve halott nő képes megzavarni. Kiderül például, hogy a nő a baleset idején terhes volt, és össze akartak házasodni.

A feszültség egyre nő, az évforduló megünneplése is veszélybe kerül, aztán elsimul minden, de talán sohasem lesz olyan, mint régen. A feltétlen bizalom, a másik tökéletes ismeretének és birtoklásának tudata szertefoszlott.

A rendező Andrew Heigh, Kate Charlotte Rampling, Geoff Tom Curtenay.

Rükverc a Katona József Színházban

Máté Gábor rendezte, már negyedik éve megy, de én csak most láttam.

Kerélgyártó István a darabhoz alapot szolgáltató regény szerzője, tőle eddig a 2001-ben megjelent Vaagyonregényt olvastam a privatizáció nyerteseiről és veszteseiről. Az is bepillantást engedett a nyomorba és a hajléktalanságba, de ott mégis más volt a közeg, a főhős valaha nagymenő volt. A Rükverc világa az olyan kisembereké, akikben nem is rejlik semmi, akik öröklik és megőrzik élethelyzetüket, általában rontanak is ezen az örökségen. Olyan volt a darabot nézni, mint Hay Jánost olvasni vagy az ő darabjait nézni. Teljes a kilátástalanság. 

Vidra Zsolt (a nagyszerű Bán János) apja börtöntöltelék volt, az elfekvőben, pelenkázva is a nagy balhét tervezi, anyja csapos és talán egy kicsit könnyűvérű is. Éjszakai portás volt a privatizáció előtt, sorozatokat nézett, egyáltalán soha semmit nem csinált, a csajokról is inkább csak fantáziált. Az ő egyetlen és első nagy fogása a gyár privatizációjában való részvétel lett volna, ám átvágták, állását elvesztette, felesége elvált, a lakást elperelte. Így került az utcára, ahol még évekig lézengett; ott találták kihűlve, meztelenül, holtan. 

Mindezt rükvercben, azaz a haláltól a születésig meséli el a darab, ami szörnyen nyomasztó, torokszorító. Leginkább azt éli meg az ember nehezen, hogy nem foghatja a sorsra, meg a körülményekre: Zsolt maga beleszületett ebbe a helyzetbe, és ahogy "fénykorában" sem tudott kitalálni semmi értelmeset, a lecsúszás ellen sincs ötlete. Ő a "felesleges ember", aki se másnak, se magának nem tett semmit az életben.

A rendezés igen ötletes, a szereplők multifunkcionálisak, Bán János játssza a saját apját is, és mindenkinek több szerepe van, a néző eligazodását a zseniális, feliratos pólók segítik. 

Hölgy aranyban - 2015

Szeretem ezt a filmet. Az Amerikában élő, osztrák Maria Altmann (Helen Mirren) elhatározza, hogy visszaperli az osztrák múzeumtól a családja tulajdonában lévő, nácik által elbitorolt nyolc Klimt-képet. Felfogadja a szintén amerikában élő Scoenberg-unoka ügyvédet (Ryan Reynolds), ezzel három történet veszi kezdetét: egy születő és elmélyülő barátságé, egy majdhogy krimié, a visszaszerzésé. Egy pedig a visszapergetett múlt, amelyben feltűnik a csodálatosan megválasztott nagynéni, aki pont olyan, mint a Klimt-képen, egyszerűen elbűvölő. Máriát látjuk mellette kisgyerekként, amint épp bekapcsolja a csodás nyakéket; fiatalasszonyként szökve...

Nagyon keni-vágja mindkét főszereplő, egyszerűen lubickolnak a szerepükben.

Rendező: Simon Curtis.

Mustang - 2015

Francia - német - török film (Deniz Gamze Ergüven), nincs benne ló, ámde van öt zabolátlan, vad árvalány a nagyi és a nagybácsi felügyelete alatt, illetve az alól menekülve. A család és a falu is tartja a török hagyományokat, vallja az ortodox erkölcsöket: a lányok nem barátkozhatnak fiúkkal, házasodni a szülők választása szerint kell, udvarlási szakasz nincs, a megegyezést követően pillanatokon belül összeházasítják az egymást nem ismerő fiatalokat.

Egy nyár alatt túladnak (túladnának) mind az öt lányon, mert félnek, hogy végképp kicsúsznak a felügyelet alól. Mind másképp reagál, a legnagyobb kiharcolja, hogy azé legyen, akit szeret. Van aki beletörődik, de depresssziós, egy pedig öngyilkos lesz, a kicsi az igazi vadló. A két legkisebb Isztambulba megy, megszöknek, vége a dalnak. Csak a nagybácsi ne menne be a lányszobába! 

Ártatlanok - 2016

Lengyel-francia film, igazán mély, nehéz és szép. Anne Fontaine rendezte, végig jelentős szerepe van az érzékeny női léleknek. Főszereplőse a fiatal francia gyakornok doktornő (Lou de Laage), aki önkéntesként vesz részt Lengyelországban a koncentrációs táborok tűlélőinek gyógyításában, 1945-ben. Mellékszálként kedves-vicces-ellentmondásos kapcsolata van a főnökével, az orvossal (friendship with benefits, mint lányom mondja).   

Igazából arról van szó, hogy a közeli apácazárdán többször is végigvonult a német és az orosz hadsereg, az apácák rettegnek egyrészt a történelmi fordulattól, másrészt attól, hogy kiderül: hat vagy hét apáca terhes lett, már a vége felé tart minden terhesség. Nagyon vallásosak, már az is elképzelhetetlen, hogy egy doktornő megérintse a testüket, nem hogy a szülés, az erőszak...

Lassan mégis összebarátkoznak, a doktornő nappal a rendes munkáját végzi, éjjel a zárdában segít. Kiderül, hogy az egyébként erősen szifiliszes zárdafőnöknő vakhitében "isten kegyelmére bízza" az újszülötteket, vagyis leteszi őket a pusztában egy kereszt tövébe, de azt hazudja, hogy örökbefogadókat talált. Hatalma ettől megtörik.

Az anyák egytől egyig önálló személyiségek, mind másként fogadja a babát, van, aki látni sem akarja, van, aki öngyilkos lesz, mikor elveszik tőle....A főnöknő helyettese, a doktornő és az orvos nagyon emlékezetes. 5/5!

A vadászat - 2012

Dán film (Thomas Vinterberg rendezte), Mads Mikkelsennel a főszerepben. Nagyon jó, végig nő a feszültség, az ember kívánná, hogy szűnjön meg az igazságtalanság, de nem, csak dagad, mint általában az életben. 

A frissen elvált, jobb híján óvóbácsiként dolgozó koranegyvenes férfi jól kijön az óvodásokkal a kis faluban, ahol szinte mindenki barát, egy társaság. A gyerekek szülei is. Elég vad világ, sok ivászat, nem sok lelkiség.

Van egy édes kis boszorka, úgy négy éves, aki kissé beleszeret az óvóbácsiba, ajándékot készít neki és szájon is puszilja, de az óvóbácsi szépen, kedvesen helyreteszi, elmondja, hogy ilyet csak a szülőkkel, és hogy az ajándékot is adja inkább a szülőknek. Kisboszorka jól megsértődik, és kamasz bátyja haverjainál látott pornó kép hatására azt állítja, hogy óvóbácsi mutogatott neki valamit, amit nem kellett volna. Ebből lesz a vadászat.

Az óvodavezető aktív közreműködésével felnő az ügy, dagad, kavarog, terjed, az édes kisboszorka már hiába mondja, hogy csak kitalálta az egészet, most bezzeg nem hisznek neki, mert "egy gyerek nem talál ki ilyet".  Valahogy (nem tudjuk hogyan), egy év alatt mégis lenyugszanak a kedélyek, óvóbácsit felmentik a vád alól. Ekkor jön az igazi vadászat. Szerencsére ezt is megússza. Mert amúgy - bár a szereptől függetlenítve nem igazán szimpatikus - mégis nagyon vele érez az ember, és szűköl az igazságtalanság miatt.

A legszebb, vagy az egyetlen szép dolog az egészben épp óvóbácsi és kisboszorka őszinte barátsága, óvóbácsi egyáltalán nem haragszik a kislányra, aki meg őszintén bánja, hogy mit kavart. Jár azért pont az apa-fiú kapcsolatnak és az egyetlen igaz barát, a keresztapa viselkedésének is. Nagyon ajánlatos film.

Kaliforniai álom - 2016

Amerikai, tévedésből "majdnemoszkáros" musical, a legnagyobb hibája éppen ez a musicelség. Szálldogálni és énekelni a felhők között meglehetősen távol áll tőlem. Egyébként a szokásos hollywoodi limonádé, szépen megcsinálva. A kritikusok között is vannak lelkesek. Ryan Gosling és Emma Stone szerelme igazán szép, de elfújja a karrierépítés szele. A film végén van egy jelenetsor, a "mi lett volna ha mégis egymáséi lesznek most és mindörökké", de hát nem lettek, de elérték az álmaikat: megnyílt a dzsessz-bár és nagy plakátok hirdetik a híres színésznőt.