Jirí Mucha: Mint denevér a kapun

A Ludwig Múzeum Hozd-vidd könyvtárában bukkantam a regényre, azért akadt meg a szemem rajta, mert először azt hittem, a festő Mucha írta, de mint kiderült, nem ő, hanem a fia, ami önmagában is figyelmet érdemlő tény. 

1970-ben jelent meg, Prágában és számtalan helyen játszódik Malajziától Burmán keresztül Indián át Londonig, ahová a főhős - előbb munkája során, majd a második világháború katonájaként elvetődik. 

A háborús rész (kb. a középső egyharmad), elég lapos, de egyszerre csak, szinte egyik lapról a másikra minden értelmet nyer, súlyosabb és felkavaróbb lesz. Egyfolytában a Közöny járt az eszemben, a főhős szinte érzelmek nélküli ember, és a végén is csak elhatározásból és nem természetéből fakadóan vált viselkedést. A főhős a háború után kerül csapdába, akkor, amikor már azt gondolja, elfelejtheti, hogy részben akarattal okozta rivális katonatársa halálát, hogy elkötelezte magát egy lánynak, aki nyolc éven át várt rá... Ezek semmit nem jelentenek számára, amíg ki nem derül, hogy nem menekülhetünk a múlttól és a sorstól, szembe kell néznünk azzal, amit tettünk, önmagunkkal. 

És mint pl. Csehovnál vagy Tolsztojnál, egy szereplő, Crab doktor a lelkiismeret szava. 

Mucha (1915 - 1991)

Felhő a Gangesz fölött - 2002

Dettre Gábor kemény filmje. Egy férje által terrorizált, elkeseredett anya (Tóth Ildikó, a filmben Juli) és egy a végét járó drogos (Ternányák Zoltán, azaz András) véletlen találkozását és egymásba kapaszkodását mutatja be, és ezen túl azt, mennyire kegyetlen dolog a narkó, és mennyire lealacsonyítja, lényegében emberi mivoltából is kivetkőzteti azt, aki keményen beleesik a csapdájába.

Juli helyzete látszólag nem olyan tragikus, közönséges és durva férjétől hagyományos módon is megszabadulhatna, van, lenne szerény jövedelme, alkalmi értelmiségi munkája, mégis a semmibe menekül, és így találkozik az utcán Péterrel, aki a munkahelyéről lopott monitorral fetreng az utcán. Neki van hova mennie, a sajnálaton, együttérzésen kívül ez is nagy motiváció Julinak, hiszen esteledik.

Ezután egy pesti, körfolyosós ház lepusztult szuterénlakásában küzdenek együtt: András le akar szokni, elvonási tünetekkel küzd és persze folyton visszaesik, ezernyi méltatlan, megalázó helyzetbe kerül, és Juli mindent eltűrve segíti, mosdatja és biztatja, talán ezzel pótolja élete elveszett értelmét. A tiszta pillanatokban fel-feldereng India, a Nakonxipán, ahová lehet vágyódni. Juli ellop egy csomót férjével közös pénzükből, és el is induln(án)ak ebbe az álomvilágba, de a férj a pályaudvaron erőszakkal lekapcsolja Julit.

Azt nem tudjuk meg, hogy András meddig jut el, de a nyitó kórházi jelenet rég előrevetítette, hogy a megtisztulás még nem érkezett el, és azt is, hogy együtt maradnak.

A Trainspottingot idéző szörnyű jelenetek, az infernó, az egész életalji élet nyilván nem szórakoztató. Kissé oldja a nyomasztó, sokkoló jeleneteket a szociális háttér: a gangos ház villanásszerű jelenetei és kidolgozatlan, de érdekes figurái: a gyermekded és egy jelenetben homoszexuálisnak tűnő vagy annak álmodott, anyját szekáló, de érte rajongó házas taxisofőr, a demens anyuka, a kocsma a narkós csaposlánnyal... 

Nem vasárnap délutáni családi mozi, de jó tudni, hogy van ilyen, és hogy milyen is az "ilyen". Nem lehetett könnyű dolga egyik főszereplőnek sem, de hitelesek: Andrásról elhisszük, hogy olyan, amilyen, és bár az ő szerepe nagyobb vagy feltűnőbb, mégis az az igazán bámulatra méltó, ahogyan Juli viselkedik, talán ilyen az ideális segítő: nem vádol, nem panaszkodik, csak fizikailag és lelkileg is segít, beszéltet, érdeklődéssel, megértéssel figyel és tűr. Nekem ez nem ment.

Örök Tél - 2018

Szász Attila és Köbli Norbert filmje Gera Marina (Irén) és Csányi Sándor (Rajmund) főszereplésével nagyon mély, szívfájdító történet a Szibériai munkatáborokba elhurcolt sváb(nak titulált magyar) nőkről. Elvileg három hét kukoricatörésre vitték őket, és öt évet töltöttek bányamunkásként, embertelen körülmények között, fabarakkokban, hajszoltan, éhezve, betegen, teljes kiszolgáltatottságban.

A történet nem csak a történelem, hanem az egyéni sorsok szintjén is hiteles: Havasi János író-újságíró novellában is megírt családtörténete. Sokféle túlélési stratégiát mutat be, a távolságtartástól az ügyeskedésen keresztül a behódolásig és az önfeláldozásig. A két egymásra találó főhős felfogása nagyon is eltérő: Irén a tűrés, a lelkierő, a büszke tartás és a segítségnyújtás fegyverével próbál testileg-lelkileg túlélni, míg Rajmund ügyeskedéssel, bizniszeléssel. Végül mégis egymást tartják életben.

A hazatérés sem sokkal könnyebb, mint az elszakadás és a távollét. Mindkettejüknek családja van, Rajmund otthona szabadulásakor már Jugoszláviában van, oda nem mehet, gyerekei felnőttek. Németországot és Magyarországot választhatná, az előbbi lehetőséget adna egy új, közös életre. Irént azonban várja a család, és így mégsem tud elutazni: a lánya, a szülei vonzzák, férje iránt nyilván ambivalensek az érzései. Otthon tudja meg, hogy ő meghalt a háborúban.

A kritika is az 1945-höz (1.) és a Saul fiához (3.) hasonlítja, nekem nagyon tetszett, mélyen megrázott (2.).

Fényes csillag - 2009

John Keats (Ben Whisaw) életéről, utolsó éveiről szóló romantikus angol - ausztrál - francia dráma. Keveset mutat meg a költészetéből, inkább élete nagy románcáról beszél, azt is inkább a menyasszony, Fanny Brawne (Abbie Cornish) szemszögéből mutatja be. 

Szép, csendes, kosztümös alkotás, számos szépen előadott versbetéttel, a végén,  a felirat alatt az Óda a csalogányhoz egészében elhangzik, és nagyon magával ragadó.

Elif Shafak: Az építészinas

Kortárs török regény, fikció Szlejmán, fiai és unokái korából. Szerepel benne Szulejmán, Hürrem, Mihrima, Szelim, - sokan az épp futó Szulejmán sorozatból, főhőse azonban Dzsihan, az ő életét kísérjük végig gyerekkorától haláláig.  Az írónő epikus hömpölygéssel ábrázol több mint egy fél évszázadot. Mellette Csota, a fehér elefánt, és Szinan, a szultán főépítésze a főszereplők.

Érdekes, magával sodró a mese, különös, ismeretlen világot tár fel (ez a Szulejmásn-sorozat vonzereje is), de egy kisember szemszögéből, aki a nagyok közelében áll, és néha rájuk lát, és egyikükről másikukról ábrándozik is, pl. Mihrimát szereti egész életében. Ez a romantikus szál. 

Nabokov: Gyér világ

1962-ben jelent meg a számomra eddig ismeretlen, egyébként igen híres, sikeres Nabokov egyik legjobb regénye, a titokzatos Gyér világ, ami egy hosszú, a könyv elején szereplő vers kommentárjának tünteti fel magát. Vélhetőleg a verset is maga a szerző írta, tárgya a lírai hős lányának elvesztése, személyes tragédia. A kommentátor, aki a regény főhőse, Charles Kinbote nagyon ellenszenves és titokzatos személyiség, a fikció szerint a valódi, nagyon ünnepelt és kiváló költő, John Shade szomszédjában él, és igyekszik a barátságába férkőzni. 

A kommentár feltárja, hogy az utóbbi hónapokban azt reméli, hogy Shade Zemblán aktuális történelmi eseményeit, a forradalmat és a király elűzését, menekülésének történetét foglalja éppen poémába, és ehhez Kinbote adja az anyagot sétáik, beszélgetéseik során. A kommentár természetéből fakadóan állandóan narrál, nincsenek egyenes történések, mindent csak az ő ellenszenves tükrében látunk, érdekes módon őt magát is. Amúgy Zemblánt tanít az egyetemen, ami elég felesleges, ideje többi részében leselkedik: mindenáron közeli barátságba akar kerülni a költővel, és tudni szeretné, hol tart Zemblán és a király eposzának megírásában.

Közben ő maga veszélyben van, a zemblán forradalom győzelme után üldözik, mivel - és ezt senki nem tudja - ő a volt király. A regény végén helyette lövi le egy orrgyilkos a költőt, aki épp átmegy hozzá, hogy közösen olvassák az elkészült, ámde Zemblánról szót sem ejtő költeményt. A király rettenetesen csalódott, de a kommentárokkal próbálja belemagyarázni a versbe mindazt, amit elmondott Shade-nek, vagy legalább néhány utalást igyekszik hatásnak feltüntetni.

Igaz ugyan, hogy a forradalmi diktatúra elől menekült család fia ismeri a diktatúra és a forradalom természetrajzát is, és az idegenség élményét maga is megélhette Amerikában és Svájcban, regénye mégis inkább furmányos fikció, mint életrajzi vagy történelmi regény.

A Sonus ütőhangszeres együttes koncertje

Február 28-án hallhattuk a nagyszerű Fuga Építészeti Központban a debreceni egyetem Zeneművészeti tanszékéhez tartozó együttes koncertjét, változatos hangszereken, többek között pl. egyszerre három marimbán. 

Émile Ajar: Előttem az élet

Ez az a könyv, amiről biztosan tudtam, hogy olvastam, de semmire sem emlékeztem. És most kiderült, hgy nem is olvastam. Ikonikus könyv, fantasztikusan érdekes, lenyűgöző, megható, szép és szomorú.

A mesélő a 10 éves kis Momó, egy utcalány koraérett fia, az anyja beadta Rosa mamához, aki maga is kiüregedett zsidó utcalány, és "kurvagyerekek" átmeneti vagy végleges, full board vagy csak napközbeni tartásával keresi a kenyerét egy tarka nemzetiségű lakókkal teli párizsi, lift nélküli ház ötödik emeletén. 

Mivel Rosa mamán kívül senkije sincs, és ő az egyetlen állandó delikvens a lakásban, nagyon összeszoknak, kölcsönös egymásrautaltságukban nagyon meg is szeretik egymást. Az arab Momo éli a kis utcagyerekek szokásos életét: csavarog, lop, segíti az egyre betegebb és életképtelenebb, eszméletlenül elhízott és nagyon ronda Rosa mamát.

A szöveg kissé obszcén, nagyon szórakoztató, tele a gyermeki látásmód tévedéseivel és szókimondásával. Feltárja a párizsi félvilág elképeztő emberi, nemzeti és vallási sokszínűségét, pl. őszinte tisztelettel barátkozik a házbeli volt boxbajnok transvestitával, a kínai zsonglőrökkel és az öreg és szenilis arabbal, aki a nyelvre és a vallásra is megtanítja, és felkelti benne az írás iránti vágyat Victor Hugo példájával. Ebben az alvilágban otthon van a szeretet és az összetartás: végül is mindenki segít mindenkit, így tudnak megbirkózni az élettel Roza mama végzetessé váló szenilitása ellenére is a mindennapokkal. 

A kis Momó egy napon megtudja, hogy nem is 10, hanem 14 éves, apja elmebeteg, eddig börtönben volt, mert féltékenységében megölte Momó anyját. Ilyen apa nem kell neki, ebben egyetértenek Rosa mamával, meg is szabadulnak tőle, de ott marad a felnőtté válás gondja, hogyan érjen meg annyira, ilyen rövid idő alatt, amennyire korához illik. Persze amúgy is nagyon koraérett volt már, csak el kell rendeznie magában a dolgot.

Szerencsére van happy end, egy francia családhoz kerül, mután három hétig feküdt a halott Rosa mama mellett, akit újra és újra kisminkelt és parfümmel locsolgatott. Ők már korábbban is érdeklődést mutattak iránta.

Alan-Fournier: Az ismeretlen birtok

40 év alatt harmadszorra olvasom, és mindig más benyomást tett rám. Először a titokzatossága nyűgözött le, a boldogságkeresés. Másodszor - néhány éve - nem értettem, mi tetszett rajta annyira. Most látom csak egészében, hogy a boldogságra való képtelenségről, a boldogság lehetetlenségéről szól, meg arról, hogy hogy rontjuk el az életünket.

A mesélő Francois Sourel, egy falusi tanító kamasz fia, majd felnőtté válva maga is tanító, a valódi főszereplő pedig "a nagy Meaulnes", a pár évvel idősebb, sokkal merészebb, szabadabb, kissé gazdagabb örök barát, aki miatt a mesélő élete érdekesebb, változatosabb, kalandosabb, egyben boldogtalanabb. 

A nagyfiú egyszer véletlenül betéved egy álomszerű falusi lakodalomba, ahol nincs menyasszony és vőlegény, de a furcsa lakomát megtartják. Soká derül ki, hogy egy különc fiú, a birtok elkényeztetett és szeszélyes ifjú örököse nősülne (France), de a menyasszonya meggondolja magát, mert azt hiszi, hogy őt, az egyszerű lánykát nem is szeretheti igazán. Meulnes valahogy hazakeveredik a lakodalomból, és ettől kezdve a térképrajzolgatás, keresés és sóvárgás tölti be az életetét, eltávolodik a társaitól, csak a mesélővel marad barátságban. Szeretné megtalálni azt a lányt, aki megigézte a birtokon, s akiről később tudjuk meg, hogy France húga, Yvonne de Galais kisasszony, akire ő is épp ilyen mély benyomást gyakorolt.

Párizsba megy, mert megtudja, hogy a lány oda költözött, és mindenáron meg akarja találni. Megismerkedik Valentine Blondeau-val, akiről nem tud semmit, de a lány felvilágosítja, hogy Yvone férjhez ment. Összemelegednek, és talán össze is házasodnának, amikor kiderül, hogy Valentine volt France menyasszonya, és ezt - a két fiú, France és Meaulnes között kialakult barátság és fogadalom miatt - Meulnes nem tudja elviselni, és Valentine-t mélyen megbántva hazamegy. Már-már meggondolná magát, amikor betoppan a mesélő, és közli vele, hogy megtalálta Yvonne-t, aki nem is ment férjhez, és várja őt. A nagy Meulnes erkölcsi csapdába kerül, végül Yvonne-t veszi el, de az esküvő utáni reggel útra kel, hogy France-ot és Valentine-t összehozza, különben nem tud beletörődni saját boldogságába. Ez sikerül is, de mire mindhárman visszatérnek, Yvonne szülésben meghal, egyéves kislányát Francois, az örök, hűséges barát átadja a nagy Meulnesnek.

Francois olyan, mint Pierre Bezuhov, meg sok más irodalmi hős: az észrevétlenül, de rendkívül odaadóan szerelmes barát, aki feláldozza magát.

Claude Magnier - Oscar - Thália Színház

VIP, pezsgős premier, de ettől még nem lett csodás. Eleve komédia, tele helyzetkomikummal és váratlan fordulattal, rengeteg táskacserével, ami nálam handicap. Nagy Viktor a főszereplő, nekem nem szimpatikus, a nők (Gubás Gabi, Tóth Eszter, Szabó Erika, Molnár Piroska) jók, azzal együtt, hogy a műfajnak megfelellően túljátsszák a szerepüket. Christian, a másodfőszereplő Bán Bálint, Bán János fia, ő is harsány, de nyilván ilyennek kell lennie. Vida Péter rendezte.