Gyűjteményes kötet, hosszabb-rövidebb írásokból, három tételben: Beszél, Elbeszél, Elköszön.
Szerettem volna sok jót írni, nagyon régről, barátilag ismerem a szerzőt. De untam. Idegesített. Annyira eseménytelen, cselekménytelen a stílusa, hogy nagy-nagy önfegyelmet kíván az olvasása. És nem biztos, hogy megéri, Kossuth-díj ide vagy oda.
Maradjunk az első tételben szereplő Théseus-általánosnál, amit már sok-sok évvel ezelőtt is olvastam. Kafkai helyzet: megfejthetetlen, kibogozhatatlan módon ki van szolgáltatva a főhős, akinek három beszédet kell tartania idegen, teljesen feltáratlan közönség előtt, több mint 50 oldalon.
Az első a szomorúságról szól, ezt maga választotta. Ekkor még szabad volt. (Egy látványosságként utaztatott óriásbálnáról, valószínűleg én is ugyanazt láttam gyerekkoromban, mint az író.)
A - talán sokkal később tartott - másodiknak megadták a témáját: azt kell elmondania, milyen világban szeretne élni. Ez már zárt ajtók mellett, fogságban folyik és valójában a lázadásról szól, és a végén a kommandósok elviszik valahová. (A történés: Egy ember pisil a földalatti peronján, és megússza.)
A második és a harmadik beszéd között egy hét telik el fogságban. (Egy zaklatott és tanácstalan nő táviratot akar feladni, meg is teszi, de csak akkor veszi észre a postás kisasszony, hogy nincs címzett, mikor már elmegy.)
Ezek a történések persze csak a burkát adják a filozófikus, túlzottan is elvont, cselekménytelen tartalomnak. A kilátástalanság unalmába süppedt világ az olvasót is lehúzza. Ahogy a szerző maga írja, "a stílus idétlenségeivel túlfeszíti a húrt", ezernyi ismétlés, jelentéktelen részletecskék egy végtelen gondolatfolyamban. Kb. a kötet felénél feladtam, És továbbra sem fogom tudni, mi is az a Theseus-általános. No vale la pena. Legalábbis nekem. Ha pozitívabb véleményre vágyik valaki, olvassa ezt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése