Hesse a kedvenceim közé tartozik: a Narziss és Goldmund, valamint az Üveggyöngyjáték elbűvölt néhány éve. Ez a regény egy különc, kettős jellemű, idősödő értelmiségi férfi élet-halál vívódásait mutatja be, nagyrészt önéletrajzi ihletettséggel. Az USA-ban a beatkorszakban a kábítószerezés bibliájának tartották a művet, ekkor lett igazán népszerű. Ez annak köszönhető, hogy a mű utolsó negyedében a főhős a Mágikus Színházban látomás formájában átéli élete összes kapcsolatát, és bármi is történt a valóságban, ebben a vízióban minden beteljesül, még útikalauz-mentor, kurtizán barátnő kérése is.
Harry Haller művelt értelmiségi, író-filozófus, aki már inkább csak olvas, és készül arra hogy elhagyja az árnyékvilágot, amelyben már semmi sem ér fel azokhoz a szellemi magaslatokhoz, ahol otthon érzi magát. Világmegvetése öngyűlölettel párosul: miközben elítéli, kedvteléssel is szemléli a polgári világ sekélyes kényelmét és élvezeteit. Egy kurtizán, Hermina segíti abban, hogy megismerje és igazán megértse önmagát: egy rokon lélek, lelki társ, sokkal okosabb, mint Harry. Ugyanúgy szenved a szerepében és a bőrében, és ugyanúgy öngyilkosságra készül, jobban mondva arra, hogy Harry ölje meg, miután épp ebből a célból, na meg a lelki rokonság miatt, magába bolondítja.
Bonyolult a regény szerkezete, van benne egy bonyodalmas és unalmas előszó, aztán egy még unalmasabb traktátus, majd saját elbeszélése, végül a látomásos rész, ez utóbbi kettő sodró, érdekes. Valószínűleg nem érek fel én sem a megfelelő filozófiai magasságokig. :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése