Az ezerhatszázas évek elején játszódik a cselekmény, két valós és két kitalált festő szereplője van. Frans Porbus (IV. Henrik arcképe) és Jan Gossaert Mabuse (Egyiptomi Mária) németalföldi festők, az utóbbi csak posthumus van jelen mint egy csodás technika feltalálója, Frenhofer egykori mestere. A fiatal Nicolas Poussin rajongással keresi fel a tisztelt Porbust, aki egy házban, de másik lakásban él, mint az öreg Frenhofer, aki tíz éven át fest egy képet titokban, nem mutatja meg senkinek, míg a vágyott tökéletességet el nem éri.
Közben szeretné látni a "hibátlan asszonyt" a valóságban is, a "régiek Venusát", a "tökéletes, eszményi természet" megnyilvánulását, de ha nem tud rátalálni, neki kell a képen megvalósítania. Poussin párja Gilette, a csupa báj, csupa szépség. Így a fiatal festő arra gondol, hogy ő az, aki megtestesíti a Fernhofer által kergetett ideált, s ha bemutatja neki, ha megkéri, hogy álljon modellt az öreg festőnek, talán ő maga is beavatódik a titokba, és igazi festő lesz belőle. Ezzel ér véget a Gilette című első rész.
A következő részben - Catherine Lescault - három hónap elteltével kapcsolódunk a történetbe. Az öreg megszállott utazni készül, hogy modellt keressen valahol a világban. A mű a festő szerint is kész, Catherine-t, a Kötekedő széplánynak nevezett kurtizánt ábrázolja a megtévesztésig életszerűen, az öreg szerelmes belé, de szeretne megbizonyosodni, hogy valóban felér-e a műve a természet legtökéletesebb nőalkotásaival. Ekkor jelenik meg nála Poussin Gilette-tel. A zárt műteremben összeveteti a mester a két szépséget, és elégedetten nyugtázza, hogy a képen ábrázolt lánynak nincs valóságos vetélytársa a szépségben. Így már késznek nyilvánítja és megmutatja a képet, amelyen a légiesítés teljesen elmosta az alakot. Csak Porbus és Possin hatására képes felismeri, hogy műve az évek alatt levegővé vált, eltűnt. Így aztán neki sincs már miért élnie.
A Gilette-vonal kissé túl romantikus, nem nagyon érthető, miért is gaztett, hogy a lányt bemutatja a kedvese a megszállott öregnek, és miért okoz ez akkora fájdalmat neki, miért számít ez árulásnak.
A művészi tökéletesség iránti vágy és annak elérhetetlensége a kisregény témája, ugyanakkor nagyon érdekes technikai részletek vannak benne a szín, a forma és a vonalak festészetbeli szerepéről. Az öreg elmélete szerint az emberen nincsenek vonalak, ezért az emberábrázolásnak csakis színekből, formákból kell felépülnie, akárcsak ahogyan Huszár Toncsitól tanultam a jobb agyféltekés rajztanfolyamon. :) Porbus szerint ezt az elméletet meghaladta az idő, és a képnek a színek és vonalak harmóniájából kell létrejönnie.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése