Rettenetes tapasztalataim voltak a Nemzetiben, nem csak Vidnyánszky, hanem Alföldi idejében is. Véres, gonosz, durva, oktalanul meztelen volt minden előadás, amit kifogtam. Utoljára a Figaró házassága keserített el, de most végre élveztem az előadást!
Csiszár Imre rendezte, Blaskó Péter és Bánsági Ildikó főszereplésével. Végig tartott a feszültség, alázatos volt a játék és a rendezés is. Sokszor elgondolkodom azon, mennyi darab esik áldozatul az oktalan modernkedésnek. Hogy ma technikát, problémákat, kifejezéseket visznek bele régi darabokba, amelyek jól megállnak a lábukon buta aktualizálás nélkül is. Itt ez nem történt meg, szerencsére. Nagyon jó a darab, és ehhez méltón vitték színre. Persze fájdalmas nézni, ahogy recsegnek-ropognak az álomvilág eresztékei, és ahogy az emberek mégis ragaszkodnak az illúziókhoz. De sokszor szép az, ami fáj.
Különösen magyartanár koromban keserített el, hogy szinte egyetlen darabot sem ismerhetnek meg az új nemzedékek a szerző szándékának megfelelően, mert mindent átírnak, átrendeznek, aktualizálnak. Szerintem kellene egy színház, ahol minden darab az eredetihez hűen nézhető meg, persze a kreativitás csak jót tesz, de ne változzék a lényeg. Egyszer mindenkinek látnia kellene az autentikus változatot, hogy ne a kísérletekből, rendezői allűrökből kapjon képet a szerzőről és az eredeti műről. Aztán jöhet mindenféle játék, van mihez viszonyítani.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése