Ahogy öregszem, úgy csökken a toleranciám. Persze a lázadás, meg a polgári ízlés arculcsapása, a fényképezés és a filmezés születése a képzőművészek útkereséshez vezetett: a valóság ezekkel már jobban visszaadható, mint a művészet eszközeivel, jöjjön akkor a szürreális: a tudatalatti, az automatizmus, az álom, a delírium... és sokszor a nihil.
Nagyon nagy kiállítás, rengeteg alkotóval, sok képpel, sok szöveggel.
A nevek, akiket ismertem: Salvador Dalí, Max Ernst, Joan Miro (szó sem esik arról, hogy szobrász is volt), René Magritte, Pablo Picasso, Alberto Giacometti, Jean (Hans) Arp, André Kertész, Giorgio Chirico (elődnek tekintették, majd leírták), André Breton
És akiket nem: Yves Tanguy, Francis Picabia, Man Ray, Brassai, Jacques-André Boiffard, Eli Lotard, Jean Painlevé, Georges Bataille
A filmrészletek és a képek jelentős része is inkább útkeresésnek tekinthető, mint műalkotásnak, érjenek ma bármennyit is. Egy nagy meglepetéssel szolgált nekem a kiállítás: a szürrealista mozgalom volt a leghosszabb izmus, valamikor a hatvanas években ért véget.
Módszeresen végiglátogattuk a Galéria állandó kiállításait, mostanra csak a 45 utáni magyar művészet maradt, hát az sem derített fel bennünket. Akár össze is lehetett volna mosni a kettőt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése