Darvasi (Szív Ernő) 2014-ben megjelent gyűjteményes kötete vezetett arra a már rég érlelődő felismerésre, hogy nem szeretem, ha egy könyvben több írás van. Zavarják egymást. A novellásköteteket végképp kerülöm, de ebben a könyvben egész hosszú, kisregényszerű írások is vannak, amolyan tárcából kinőtt hosszaskák. Az első kettő a legjobb, azok még tárcák, csak pár oldalasak (A Por és Hamu Restaurantban, A kis tárca meséje). Ezeket borzasztóan élveztem: egyedi, nagyon kreatív nyelv és játékos fantázia vegyül bennük mély melankóliával. Éteri elegy.
A füzetek (A berlini kék füzet, a francia fehér füzet, a New York-i piros füzet, A tenger-füzet) sokkal hosszasabban mondják lényegében ugyanazt: tárcába illő személyes benyomásokat, innen-onnan apró történetkéket, amelyeknek végül is nincs íve, váza, összetartó ereje. Egyszerűen megunja az ember (én legalábbis), mert mintha ugyanazt olvasná újra és újra, várva, hogy legyen valami történet, de lényegében nincs. Jellemző, hogy rendszerint nem egy-egy írás végén, hanem mondat közben hagytam abba az olvasást esténként.
Azért megemlítem, hogy a Virágzabálók és a Vándorló sírok még mindig nagyon kellemes emlékként élnek bennem, de persze azok regények.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése