A negyedik Pamuk-könyvet is kézzel fogható formában olvastam el, nem kevés önfegyelem kellett hozzá. Talán ez a legmisztikusabb a négy közül, jobban tetszett, mint Az új élet, és kevésbé, mint A piros hajú nő. A Hóra már nem is emlékszem, pedig arra kapta a Nobel-díjat. Mindegyikben van valami keresés, egy-egy embert, önmagát, az élet értelmét vagy épp az új életet keresi a főhős.
Ebben a regényben három főszereplő van: Galip, aki a történet mesélője, Celál, a nagybátyja, aki egyszer sem jelenik meg, de minden körülötte forog; és Rüya, Galip eltűnt felesége, aki ennél fogva szintén nem jelenvaló. Néhány nap, maximum két hét alatt játszódik le a cselekmény, amely Celál halálával lényegében lezárul, de a finálé még hozzátesz néhány hónapot Galip életéből és Celál utóéletéből.
A katonai diktatúra korszakában vagyunk az 1980-as katonai puccs után. Mindenki vár valamit, valakit, a Megszabadítót, és éhesen falják a Celál nevű, kissé misztikus tárcaíró heti publicisztikáját a Milliyet című napilapban. Ezek jelentősége mai magyar szemmel erősen túl van dimenzionálva. Minden második fejezetecske Celal egy-egy tárcája, atöbbi pedig azt írja le, Galip hogyan keresi Celált, a feleségét és önmagát.
A fő dilemma, hogy hogyan válhatunk önmagukká, kell-e ehhez másban feloldódnunk, mitől kell megszabadulnunk... Ez túl filozófikus nekem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése