Susanne Bier, vagyis újabb dán film szokásos forgatókönyvírójával, Thomas Jensennel. Két párhuzamos, összefonódó családi történet: egy középosztálybeli és egy alvilági, mindkettőben van egy kéthetes kisfiú.
A jómódú család csupaüveg lakása a tengerre néz, minden skandinávos, az élet és a gyerek is tisztának és egészségesnek látszik. A férj rendőr (Nicolaj Coster-Waldau) , az anya pedig anya (Maria Bonnevie). A másik család egy rettenetesen sivár, lepusztult blokkházban lakik, mocskos körülmények között, a pasi pszichopata (Nikolaj Lie Klaas), most szabadult, agresszió alatt tartja a prostituált, drogozásra kényszerített anyát (May Andersen), aki így - bár lenne némi hajlandósága - nem gondozza a gyereket. A gyerek a fürdőszoba padlóján lakik, enni alig kap (nem is látjuk, csak azt, hogy az apja tiltja), nem teszik tisztába, tetőtől talpig - mondjuk ki - szaros.
Andreas, rendőr-apa és a társa, Simon (Ulrich Thomsen) riasztásra mennek az alvilágiakhoz, mert Tristan, a pszichopata éppen gyilkolja Sannét, a párját. Nagyon vad jelenet. Az enteriőr a gyerek állapotával együtt mintha kissé el is lenne túlozva. Őt akkor épp egy szekrényben találják.
A másik családban minden OK, szeretet, béke, jólét. Egyetlen probléma, hogy a gyerek folyton sír éjszaka, ilyenkor váltva sétálni vagy autókázni viszik, de elég kiborító, bár látszólag mindketten katonásan viselik. Mígnem egy reggel halva találják Alexandert, a babát. Anne magán kívül van, Andreas azonban hirtelen ötlettől vezérelve kicsréli a két gyereket (a másik szülőpár bedrogozva alszik a nyitott lakásban. Anne látszólag elfogadja a helyzetet, de ez csak a látszat:öngyilkos lesz. Innen kezdve krimibe vált a történet, amit már nem mesélek el, lényeg, hogy 4-5 évmúlva áruházi feltöltőként látjuk a volt-rendőr volt-apát, amint a polcok közt megpillantja a volt-prosti, volt-drogos anyát a Sofus nevű, visszakerült gyerekkel, aki rendezett, kedves.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése