Krasznahorkai új regénye kafkai életérzést sugároz, mint sok más könyve is. Főhőse menekül: nem tudni honnan és miért, vagyis annyit tudunk, hogy a nyomában járnak, üldözik, meg akarják ölni, vagy legalábbis ő azt hiszi. Hogy mi az ok vagy kik az üldözők, az sem az olvasó, sem a főhős számára nem derül ki. Valójában azt sem tudjuk, hogy a főhős kicsoda, neve sincs.
Az elbeszélő egy mindentudó, de kívülálló és szenvtelen harmadik személy, azt mondja el, amit a névtelen főhős lát, érez és gondol, de nem magyarázza azt. A menekülés útja a horvát tengerpart, végső pontja Miljet szigete és egy azon is túli kis lakatlan sziget, a menedék - ha van ilyen.
A regényben nincs egyetlen közvetlen párbeszéd sem, közvetett, idézett is alig, és ezekben a főhős nem is vesz részt, csak mint fültanú. Az egész regényben nem szólal meg, és lényegében a menekülésen és a belső folyamatokon kívül nem történik vele semmi.
A háromszerzős mű kísérletet tesz a művészeti ágak közös megszólalására: QR-kódon keresztül zenei felütéssel, dobszólóval kezdődik minden fejezet (Miklós Szilveszter), és mindegyikhez tartozik egy, a szöveg hangulatának megfelelő, nagyon is nyomasztó rajz. egy arctalan arc, alaktalan alak, személytelen személy (Max Neumann).
Azt gondolom, hogy mostanában felértékelődött a történetmesélés a modernista megközelítésekkel szemben, hozzám is közelebb áll Dragomán György, Háy János, Darvasi László... de ez a regény - talán mert elég rövid - nem viselte meg az idegeimet, és átéreztem a mélységét.
Olvasás közben jött a hír a szerző rangos amerikai elismeréséről: a National Book Award fordított művek kategóriájában első díjat a Báró Wenkheim hazatér c., nálunk 2016-ban megjelent regény. 10 ezer dollár is jár az elismeréssel! :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése