Hát elolvastam újra, 40 év után. Először kötelező egyetemi olvasmányként, most szabad akaratomból. Annak idején egyáltalán nem élveztem, azt hiszem, régebbi fordításban olvashattam, most azonban - különösen az első kötet - frissnek és szórakoztatónak hatott annak ellenére, hogy az egész van vagy 1300 oldal. Győri Vilmos fordította, vélhetően 1962-ben.
Nem azok a kalandok az érdekesek, amelyekbe Don Quiote keveredik, hanem azok a történetek, amelyekkel e kalandok során megismerkedik. Mindegyik egy-egy kis novella, legtöbbször szerelmi történet. Don Quiote kalandjai sokszor nagyon kegyetlenek, emlékeztetnek a Vitéz János bábjátékra, általában nevetni kellene azon, hogy eltángálják, összetörik, pórul jár, bolondnak nézik...
A szereplők közül sem a főhős a legérdekesebb, elvakultsága, hóbortossága, megszállottsága túlmegy a hihetőség határain. Sancho Panza sokkal színesebb, ő hisz is, nem is a varázslatokban, csodákban, okosnak és bolondnak tartja a gazdáját. Szeret enni-inni, kényelmesen élni, fontos számára a pénz, a birtoklás, mégis önfeláldozóan követi a lovagot a viszontagságok során. A szenvedést sokszor furfanggal kerüli el, de nyíltan megmondja, hogy nem hajlandó önként alávetni magát a verésnek. Kormányzóként megmutatkozik természetes bölcsessége is.
A második kötet nem hoz sok újat, kiderül belőle, hogy az első kötet népszerű lett, és más szerzők is megpróbálnak sikert elérni azzal, hogy megírják a folytatást, és erről a szereplők is tudomást szereznek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése